– Nemrégiben felröppent a hír, hogy egyszer teljesen eltűnik a földről a hímnem biológiai kódját hordozó Y-kromoszóma. Mi jut erről eszedbe? El tudnád-e képzelni, hogy férfiak nélkül élj?
– Nagyon nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol nincsenek férfiak. Ugyanakkor azt sem tudnám elfogadni, hogy minden pillanatban együtt kelljen lennem valakivel. Nekem például van egy leánylakásom, ahová bármikor elvonulhatok, ha férfi nélkül, egyedül szeretnék lenni. De visszatérve a kérdésedre: ez a hír azért is érdekes számomra, mert úgy is értelmezhető, mint a kollektív tudattalan egyfajta női kivetülése. Tehát, hogy a nőkben most vált nyilvánvalóvá világszerte, most került felszínre a vágy, hogy szeretnének egy kicsit egyedül lenni, ami jó dolog. Nem kell attól félniük, ha esetleg úgy érzik, hogy egyedül szeretnének lenni. Az egyedüllét, ugye, hagyományosan a férfi szerephez köthető. Ha egy nő, mondjuk, a XIX. században egyedül akart lenni, akkor azt mondták rá, hogy beteg vagy őrült, vagy különc, művész. Ma már ez nem így van. Mint ahogy manapság a nőket kevésbé nevelik az önfeladásra, mint régebben. Én azt látom, a mai nők egyre inkább törekszenek arra, hogy anyagilag, fizikailag, mentálisan függetlenedjenek a férfiaktól, ami szerintem jó dolog. Elsősorban azért, mert úgy gondolom, az egészséges párkapcsolat egyik fő veszélyforrása a társfüggőség.
– Mit értesz társfüggőség alatt?
– Azt, hogy a társfüggő ember érzéseit, akaratát és késztetéseit egy másik ember és a hozzá való viszonya határozza meg. A társfüggő csimpaszkodik a párján, mint egy pióca, és ezzel a saját és párja szabadságát veszélyezteti. Természetesen mindannyian függünk más emberektől, és ezzel nincs is semmi probléma, amíg a függés kölcsönös és mértéke egészséges, normális. De nem jó például, ha valaki a párkapcsolata kedvéért feladja korábbi hobbijait, barátait, nézeteit, egész életvitelét. Fontos, hogy az ember egy társ mellett is képes legyen az önálló életvezetésre! Így, ha netán különválnak, akkor se bénuljon meg, váljon haszontalanná az élete, hanem normálisan tovább tudjon élni a veszteség – válás, szakítás, halál – feldolgozása után is.
– Inkább a nők hajlamosak a társfüggőségre, vagy a férfiak?
– Valószínűsíthető, hogy a lányok, a nők dependensebbek. Ennek egyik oka társadalmi lehet, ami a lányokat sokszor még ma is a könnyebb önfeladásra, és a férfitől való függőség elfogadására neveli. Természetesen van sok társfüggő, kiszolgáltatott és csalódott fiú és férfi is. Én inkább azt mondanám, hogy a beteges társfüggőségre az éretlen személyiségű emberek hajlamosak, akik lelkileg még nem nőttek fel. Nagyon sok az idős gyerekember a világban. És azt látom, hogy ebben a tekintetben a férfiak pontosan ugyanúgy szenvednek, mint a nők.
– Szerinted mi a különbség a magány és az egyedüllét között?
A magány minden ember életében jelenlévő dolog, hiszen meghalni is magányosan fogunk. Más nem tud helyettem meghalni, a felkészülést mindenkinek magának kell végigcsinálni. Viszont az az ember, aki hívő – nem a valláson van a hangsúly, hanem a hiten – a lelke legmélyén soha nem lehet magányos. Egyedül lenni viszont nagyszerű dolog, főleg annak, akinek társa van. Én gyakran szoktam mondogatni, hogy a leánylakásomban az egyedüllét luxusát élvezhetem. Ha az ember állandóan másokkal találkozik, akkor azt valahogy fel kell dolgozni, és össze kell gyűjteni az erőket, de ezt csak egyedül lehet. Aki nem tud egyedül lenni, azzal gáz van, mert nem képes lelkileg elindulni az önismeret útján. Így függ össze a magányra, a halálra való felkészülés és az egyedüllét keresése. Csak akkor lehet jó szívvel, nyugodtan felkészülni a legmagányosabb dologra, a halálra, ha életünk folyamán képesek vagyunk néha egyedül lenni és elgondolkozni, hogy kik is vagyunk valójában.
Ebben a pillanatban csörög Soma mobiltelefonja. Soma beleszól: Halló, szervusz. Nem, most nem. Este fogok szaunázni. Majd otthon beszélünk, most éppen interjút adok mondja, és leteszi a telefont.
Az én drága férjem volt mosolyog Soma. Azt kérdezte, hogy befűtse-e a szaunát. Hát nem aranyos?!
– Mióta vagytok együtt a férjeddel?
– 14 éve házasodtunk össze. Ő az első és mindeddig utolsó férjem.
– Ő tolerálja az egyedüllét iránti vágyadat?
– Nem lenne a férjem, ha nem tolerálná. Ellenkező esetben agyő, kis gárdahadnagyom! régen elhagytam volna. Persze, hogy tiszteletben tartja az egyedüllét iránti igényemet, és a leánylakásomat is. Mint ahogy én is tiszteletben tartom az ő zenei stúdióját, ahová egyébként csak úgy megyek, hogy előtte mobiltelefonon odaszólok. De többnyire nem zaklatom, hiszen ő azért vonul ki oda, mert a maga birodalmában szeretne lenni.
– Tevékenységedet figyelve, nagyon erősen működik benned egyfajta önmegvalósítási libidó. Jól látom?
– Milyen szépen mondtad: önmegvalósítási libidó! Én abszolút egyetértek azzal a keleti nézettel, hogy csak egyféle kreatív energia van: a szexuális energia. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy akinek sok a libidója, az éjjel-nappal nemi életet él. Nem hiszem, hogy például Madonna, akinek meglehetősen sok kreatív energiája van, többet szeretkezne egy egészséges, átlagos nőnél. De úgy gondolom, hogy a libidó viszi előre az embereket, és az a nő, vagy férfi, akinek nincs libidója, vagy be van nőve a libidója, az egy idő után önfeladó lesz, és lemond a saját kreativitásáról: már nem akar ismeretlen területeket felfedezi beleértve saját magát is. A saját utunk megtalálásában ezért nagyon nagy szerepe van a libidónak.
– De a saját út megtalálásban nagy szerepe van a partnerünknek is, nem? Ha például eltűnnének a férfiak, akkor szerinted maradna-e libidó a nőkben? Férfi nélkül?
– Hát, az nagyon rossz lenne, ha eltűnnének a férfiak. Szörnyű lenne nélkülük. Akkor nem lenne kinek tetszeni! Úgyhogy én nagyon bízom benne, hogy ha kihal a férfi, akkor vele hal a nő is.
