Tavasz, Nyár, Õsz, Tél … és Tavasz

Bevallom, a vallási ihletésű filmekkel kapcsolatban masszív előítélettel viseltetek. Előítéletem a vallási tartalom és a műalkotás minősége közötti kapcsolat megfigyelésén alapszik. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy ha a műalkotás rossz, akkor a vallási tartalom általában édeskés illusztrációvá silányul, és így erkölcsi-morális fejlődésem a visszájára fordul. Például a gimnáziumi irodalomóra keretében kötelezően megtekintett Napfivér, Holdnővér c. Zeffirelli film alatt kifejezett vágyat éreztem a rossz csínyek elkövetésére. Gondolatban damilt feszítettem ki az osztályteremben, vízzel töltött gumióvszert applikáltam a bejárati ajtó fölé, rajzszöget raktam a tanári székre. Igazságérzetem azt diktálta, hogy gondolatban sürgősen ellenpontozzam Szent Ferenc történetének harmonikusan bárgyú feldolgozását, különben a tapasztalt világ(om) kibillen a helyéből.

Ha viszont a film esztétikai élvezetet okoz, akkor a műalkotás egyúttal morális épülésemre is szolgál – igazolva az arisztotelészi esztétika egyik érdekes alapelvét. Például egyik kedvenc „vallási tárgyú” filmem a meglehetősen véres Ben Hur (a másik a Hullámtörés Lars von Triertől). Ebben a véres és erőszakos filmben van egy jelenet, amelyben Jézus egy korty vizet ad a szenvedő főhősnek a sivatagban. Jézus arcát nem látjuk, csak Charlton Hestonét, akinek elgyötört és megalázott arcán a testi megkönnyebbülés örömét fokozatosan a csodálkozás, gondolkodás, megdöbbenés, majd a feltétlen elfogadás váltja fel (ebben a sorrendben), amikor felemeli tekintetét Jézusra, megköszönve az életmentő vizet. Bármilyen furcsa, de számomra ez a jelenet a vallás dinamikájának, belső működésének tökéletes bemutatása, amit mindig megkönnyezek, ha látok.

A Tavasz, Nyár, Ősz, Tél… és Tavasz című koreai film esetében azonban egyik előítéletemet sem láttam visszaigazolva. Főleg azért, mert a film semmilyen hatást nem gyakorolt rám (bár ennek nyilvánvalóan ellentmond ez a kis filmajánló; azt hiszem, egy buddhista ihletésű film esetében a tökéletes filmajánló egy üres lap lenne valami kis ábrával). Az alábbiakban ezt a jól behatárolt semmit, mint egy elmosódott ábrácskát kísérlem meg körüljárni.





A film buddista tanmeséje tökéletesen hidegen hagyott, feltehetően azért, mert nem értem a buddhista tanokat, vagy legalábbis nem érzek indíttatást ahhoz, hogy megértsem őket. Túl távoli ez a világ ahhoz, hogy időt és energiát fektessek be a bejárásához, holott a buddhizmus bizonyos gyakorlatai – az élet és a természet tisztelete, az indulatmentesség, a vágyakról való lemondás – még vonzanak is. De mit tegyek, ha Európában élek: az összes vallási fogalmam európai, az összes tapasztalatom a vallásról európai fogalmak mentén értelmezhető. Ha történetesen vallásos lennék, akkor azt hiszem, katolikus lennék, de nem tudom miért. Valahogy hitelesebbnek gondolnám, hogy azt a vallást kövessem, amibe beleszülettem, de ez valószínűleg az én gondolkodásomat minősíti, nem pedig a katolikus vallást.

A film vallási tartalma tehát nem hozzáférhető számomra, holott a film szép és morálisan felemelő is. Van benne szerelem, halál, bölcsesség, talán még humor is. Csak éppen nem azon a nyelven beszél, mint amelyen én. Számomra hiányzik a konfliktus sava-borsa, a vallási tartalom személyessége. A vér, a bűn, a szabad akarat, a testi szenvedés tétje. A folyamatos küzdés és előrehaladás, amelyet az a remény éltet, hogy van megváltás, és talán megmenekülünk a haláltól.

Úgy tűnik, hogy ebből a filmajánlóból semmit sem lehetett megtudni magáról a filmről. Bizonyos értelemben ez így van. Én csak azt a semmit próbáltam körüljárni, amit ez a buddhista ihletésű film keltett bennem, hiszen ennek a rovatnak az a címe, hogy “Nekem tetszett!”. Ha szemérmesebb alkat lennék, mint amilyen vagyok, akkor talán elég lett volna annyit mondanom: ez a film egy tó vizének közepén úszó csodálatos cellában játszódik. És ezzel alighanem elmondanék mindent.