A lélek szigete

Anyám unokahúgaimat hívná hozzánk hosszú vendégeskedésre. Vagy mesemondók és regősök untatnának végtelen és egyforma történeteikkel
A kérdés: mit tegyen egy szerencsétlen herceg, aki nem szedhet antidepresszánst, aki legszívesebben a hálótermében érzi magát legrosszabbul, és egy ősi szenvedély tartja fogáságában: a lustatság. Bölcs atyám végül felrakna egy kereskedő-hajóra, mondván, el kell utaznom az országból és saját magamból is.

Egy szigetországon vetődnék végül partra (hajótöréssel? vagy kalózok vinnének oda? vagy megállnánk ott vízért?), és megindulna az átváltozásom. Már út közben is mocorgott volna bennem valami, itt azonban már nem lennék olyan finnyás.

Szigetnek hívják azt a szárazföldet, amelyet minden oldalról tenger vesz körül.
Ezt idáig is tudtam volna, mert herceg vagyok, nem egy műveletlen tuskó. Itt mégis megdöbbennék ezen a megállapításon. Az ember ilyenkor egyszerre látja saját magát és a szigetet is felülről, és létezővé válik az eddig csak képzeletbeli, a tudatban lévő világ. A transzcendencia valósággá válik, mert a sziget földrajzi adottságainál fogva szakrális hely, egy rés, egy nyílás a szárazföldek és a tenger egységes világában.

Itt csak kék ég van, napfény van, és meleg van, és sós víz van, és hajó van. Mit lehet csinálni egy szigeten? Semmi sem sürget, az biztos, minden ráér, az otthoni gondolatok is mintha elhajóztak volna, az unalom egészen más, alig felismerhető. Muszáj bármit is csinálni? A herceg alig ismer magára, de biztos, ami biztos, egyhuzamban alszik tizenhat órát. Délben felkel és lesétál a partra. Lesz, ami lesz.