– Hogyan fedeztek fel téged?
– Véletlenül. Egyszer elkísértem a Z-Plusz tévébe egy barátomat, akivel interjút készítettek. Ott ültem mellette, amíg nem került rá a sor. És ahogy beszélgettünk, várakoztunk, egy műsorvezető odajött hozzám, és megemlítette: “fiatal lányokat keresünk a televízióba.” Ám ez csak úgy elment a fülem mellett. Hamarosan azonban felhívtak, vágjak bele. De én akkor még nemet mondtam, a jogi egyetemre jártam, féltem, hogy gond lesz a vizsgákkal. Egyszóval másodszor is elmentem a lehetőség mellett.
– Pedig úgy tudom, eredetileg nem jogász akartál lenni. Irodalom szakra jelentkeztél, csak oda nem vettek fel, a jog viszont elsőre sikerült. Hát, így visszagondolva, te lehetnél a sok bíró-ügyvéd között a dr. Szöszi, ha maradsz.
– Talán ezért adtam meg magam, amikor néhány hónap múlva újra megkerestek. Éreztem, máshol van a helyem. Hermann Péter személyében új főszerkesztője lett a tévének, és ő már olyan önbizalmat öntött belém, hogy próbáljam meg, csak egy próba az egész, az egyetemmel nem lesz baj, hogy őt hallgatva nem volt kérdéses: bele kell vágnom. Neki amúgy sem lehetett nemet mondani, ezt későbbi közös munkánk során többször is láttam.
– Csakhogy hamar kiderült, nem szeretnek téged a nézők.
– Így volt. Kaptam az utálkozó leveleket…, a dumaláda is tele volt velem, hogy ilyen-olyan okokból, de rossz vagyok.
– Akkor mit mondtak neked a főnökeid?
– Nem azt mondták, hogy jó, szevasz, vége, hagyjam abba. A főszerkesztőm ehelyett biztatott: “ügyes vagy, csak meg kell találni a hozzád illő műsort”.
– Szerencsés is vagy, ez tényleg olyan, mint valami mese.
– És akkor kitalálták nekem a Mizújs-ot. Ezek után szeretetteljes leveleket címeztek nekem. Kezdtek megszeretni, mert megtaláltam a saját hangomat, stílusomat. A Vivával rengeteget forgattunk, élő, beszélgetős műsorokat, szinte nincs olyan élethelyzet, amibe ne kerültem volna, rengeteg szituációt kellett megoldanom.
– Azt mondtad, egy barátot kísértél el , úgy kezdődött. Sok fiúbarátod van?
– Bizony, nagyon sok.
– Lányok?
– Lányokból kevés van, de olyan szoros és igazi barátságok ezek, melyek halálosan fontosak nekem.
– Vagyis egy életre szólnak.
– Életre-halálra.
– Mit szól a vőlegényed ehhez a sok fiúhoz?
– Norbi is szereti őket. Mindről tud, hiszen mindegyiküket bemutattam neki.
– Tóth Norberttel, az ismert focistával hogyan találkoztatok össze?
– Nem volt nehéz, mert Norbi a közelemben élt, a mellettünk lévő lépcsőházban lakott. Ráadásul egy helyre jártunk vacsorázni. Először csak nézegettük egymást, aztán megszólított, hogy, na, Mizújs? Már négy éve szeretjük egymást.
– Hogyan kérte meg a kezed?
– Névnapom volt, és kaptam tőle egy aranyos kismackót. A mackó egy szívecskét tartott a kezében. Annyira megtetszett, hogy becézgettem, símogattam, szeretgettem, még az ágyba is magammal vittem. Norbi azonban ettől valamiért egyre komorabbá változott. Amikor azt láttam, hogy a homloka kezd ráncba szaladni, megkérdeztem, mi a baj. Nem örül, hogy örülök? Erre ő: Nyuszika, nem néznéd meg alaposabban azt a kismackót? Megnéztem. A szív csak látszólag volt szív, valójában egy ékszertartó ládikát álcázott. Kinyitottam, és benne volt a jegygyűrűm.
– És a menyasszonyi ruha?
– Van már tippem, milyen legyen, honnan rendeljem. De az esküvőmről nem beszélek szívesen.
– Mert egyelőre elmarad?
