Részlet a könyből:
Csáth Géza
Csáth Géza századunk legjelentősebb morfinistája és nőcsábásza. Több coitusa volt, mint Casanovának és Mick Jaggernek együttvéve. Élete végén legalább négy öngyilkosságot követett el, a második és a harmadik kísérlet végül pozitív eredménnyel végződött. Itt olvasható novellája a Mesék, amelyek rosszul kezdődnek, rosszabb a közepük, de legrosszabb a végük című kötetből maradt ki. A kéziratot Szajbély Mihály irodalomtörténész találta meg Csáth hagyatékában, egy morfiumos zacskó aljába rejtve.
A plüss disznó
Nem is volt oly régen, mikor még tudtam aludni. Alig vártam, hogy a forró nappal után, a redőnyt félig eresztve, gyenge szellőkkel végigszántott szobámban szemeim lezárjam, s eképp álomba ringassam magam. Ám e tündöklő gyönyörűségtől megfosztott egy szörnyü lény, ki fölbukkant jóságos tündéreim és mézcsókú asszonyaim mellett, s őket félresöpörvén megeszi a lelkem. Igen, már csak annyi maradt szegény, féltve dédelgetett lelkemből, mint újhold utáni éjjelen a sárga sarló, mint frissen vágott köröm alatt a kosznak csíkja, vagy szemfehérje sarkában a véres szál, vagy…
Én a minap kaptam egy malackát. Plüssöt.
Mikor még csak az égszín szallagot bontogattam az ezüstpapíros dobozról, örültem nagyon, mert nyakkendő biztosan nem lehet benne, ahhoz a csomag túl méretes, se zokni, se könyv sem, ugyanezen okból; hát akkor mi lehet az? A szívem egyre hevesebben dobbant. S egyszerre megláttam a doboz alján lapuló ördögöt magát: félszemével kacsintott is, mint a mesebeli dzsinn: üdvözöllek, édes gazdám, holtodiglan nem szabadulhatsz tőlem! Elsápadtam, mint ki menten halni készül, de barátaim csak a csudálkozás jelének vélték hirtelen jött sápadtságom, s ugratni kezdtek, hogy ne hebegjek itt érthetetlen szókkal, nem oly drága portéka egy ily szolid állatka. És akkor, a schlagfertig pohárköszöntők után Desiré, nagy tréfamesterünk, fölállt, süteményes villáját poharához kocogtatta.
– Drága barátaim! Látom, Jóska öcsém egész elfehéredett bőkezű ajándékaink láttán. Míg kissé még piheg, addig elmesélek egy ősi, japáni históriát a köz és magam mulatságára, némiképp tanulságul is – Desiré megvárta, míg csend, síri csend borúl a társaságra, és elmesélte a japáni regét, melyre valahogy ilyen formában emlékezem.
“Tán már hallottatok a veszedelmek hercegéről, tragédiák nászutasáról, a rettegett plüss disznóról. Vészesebb ő, mint a tűzokádó sárkány vagy egy légió schwarzwaldi manó, még 100 g P-nél is veszedelmesebb. Ártatlan játékok alakjába búvik, gombszeméből vidor maflaság, bájos tudatlanság árad. Kiszemelt áldozata tüstént bizalmába fogadja, véle hál, mert tapintása puha és selymes, kispárna gyanánt is használatos. De mire szerencsétlen emberünk fölébredne, már késő: a plüss disznó az arcába csimpaszkodva elzárja a szájnak és orrnak légútait – s az áldozat utolsó álmával hal meg, azt hívén, hogy maga a Sátán hajol fölé száját csücsörítve, de a haldokló szerencsétlen úgy érzi, élete árán sem adhat néki csókot, inkább önmagát veszejtse el…”
Eddig emlékszem Desiré vészjósló históriájára, egyre fakultabban hallgattam, szemeim előtt veres karikák taszigálták egymást, mint dühödt sárkányok. Még láttam Desiré cinkos mosolyát, a barátok harsány kacaját, amint felém pillantanak. Mintha az ördög nevetése visszhangzott volna a fülemben. Azután elvesztettem az eszméletemet. Nagy, fehér dunnák közé zuhantam, és egy fehér folyó sodort lassan, a végtelen tenger felé.
Egy óra múltán Desiré költött, hogy most már ideje magamhoz térnem, és aggódva mondta, ne szívjak annyit, mert végem lesz hamarost. Megígértem néki, hogy minden rendben, semmi bajom, csak agyam ledobá az ékszíjat, és meglehetőst elfáradtam a munkában. A tőlem karnyújtásnyira létező veszélyről meg is feledkeztem. Miután éjfélt ütött az óra, ismét elaludtam.
