Khiméra forró birodalmában
A török Riviérát azonban még a tarisznyás archeológusnak is vétek lenne kihagyni, mert egyrészt kristályvízben fürdeni jó, másrészt a vendéglátás világegyetemében is példa nélküli fejlődését minden turistának látnia kell. Nekünk Mohács kell, a törököknek meg a turista: egyre több olyan üdülőfalu épül, amely a búvárkodástól kezdve, a golfozáson keresztül a tengerparti élményarzenál minden fegyverét felvonultatja saját homokján.
Tisztaság, rend, remek kiszolgálás – az univerzummal hozakodtunk elő, de ez mégsem sci-fi.
 |
Antalya többek között azért is jó bázis, mert innen könnyen elérhető egy sor olyan ókori város, amelyekről már akkor legendákat szőttek, amikor még virultak. Ephesus remek példa erre; valaha itt állt a “hét csoda” egyikeként számon tartott Artemisz-templom, de az éppen megmaradt oszlopsorok, színházak könnyen bebizonyítják: a város nem véletlen volt az ókor egyik bástyája. Majd később a zarándokok célpontja, hiszen a várostól nem messze található Meryemana, ahol a legendák szerint Szűz Mária pecózott, míg a városban Szent Pál a negyedik evangéliumot farigcsálta. Ha én pápa lennék, azt hiszem, ide építem fel a Vatikánt.
De közel esik ide a nyüzsgő Kemer, a szintén ókorból ránk hagyományozott Side és Pergamon, a Manavgat és a Düden vízesés pedig arra figyelmeztet: itt nem csak az emberek, hanem az istenek is letették névjegyüket. Ergo, itt képtelenség ugyanabba a vízesésbe lépni, hogy az idevalósi Hérakleitoszt is megidézzük.
 |
A Riviéra legfelkapottabb üdülővárosa Alanya, amely nemcsak a magyar nyelvtanórák nehéz perceit eleveníti fel (egyébként Belek és Marmaris asszociációs vonzata ennél sokkal erőteljesebb), hanem azt az időszakot is, amikor az állástalan és izmos fiatalok nem body building edzők, hanem kalózok voltak. Ugyanis a város hírhedt erőd volt, amit a Vörös Torony még nem bizonyítana egyértelműen, de aki vízre száll, az a Kalózok barlangjában bőrén érzi az izzadt bujkálás romantikáját, legalább olyan intenzitással, mint a Szerelmesek barlangjában az izzadt romantika bujkálását. A tengeri túra tehát kihagyhatatlan családi és családtervezési program, pláne, ha hozzátesszük: utunkon szerződéses delfinek kísérik majd a hajóinkat. Aki meg elfáradt, mehet Konyalti Plaji és Lara Plaji strandjaira, mert pihenni jöttünk, nem emléket gyártani.
Főleg, ha Isztambult is látni akarjuk, amelynek legalább annyi neve van, mint valami ősöreg népmesei hősnek: Bizánc, Konstantinápoly, vagy a gyakorta használt Bőrkabát. Ez utóbbit persze csak mi találtuk ki, jelezvén: a város Bazárja sokkal hamarabb volt magyar célpont, mint ahogy azt a marketingesek akarták volna. Az ámbra- és mentaillatú fűszerpiac, a karavánok koptatta selyemhalom, az aranyművesek finom mozdulatai mellett azonban külön csodálattal kell adózni a Kék Mecset, a Hagia Sophia, a Hyppodrom, a Yerebatan Szeráj, a Valide Dzsámi szépségeinek is, majd egy “anyám, hadd legyek vak!” mondattal a Topkapi Palota és a Dolmabahcse-palota előtt adhatjuk át magunknak a lebegő örökkévalóságnak.
 |
Pedig nem. A sziklába vájt kolostorokat, kápolnákat azonban már szorgosok vágták a földbe: Zelve, Ürgüp vára, Ortahisar barlangerődje dacol az életszerűséggel, akárcsak Kaymakli föld alatti, több szintes városrendszere is, ahol korai keresztényeknek nevezett vakondok élték üldözöttséggel telített napjaikat. Perverz kéjencként fotókat az Erciyes-hegyről készítsünk, ami magas és vulkán.
Következő napjaink álmatlanságát megalapozandó, innen Konyába utazzunk, amely a “kerengő dervisek” városa, tele misztikával és feltűnően egyenes útszakaszokkal, amelyek az Alaettin Dzsámihoz, vagy éppen a világhíres Mevlána Múzeum és a Karatay Medresze kapuihoz vezetnek. Ha pedig újra a Riviérán akarunk kikötni, forduljunk Pamukkale felé, ami már a Római Birodalomban is kedvelt gyógyfürdő-városnak számított, amolyan naturális aquaparknak. Törökország egyik legismertebb tájéka fehér, termálvizes, mészkő-gipsz teraszokkal csábít, ahonnan megfagyott vízesésenként hullnak alá a cseppkövek. Hogy a környék örökösen népszerű mivoltára bizonyítékot kapjunk, látogassuk meg Hierapolis városát is, ahol az antik név mellé az antik város romjait is megkapjuk.
 |
Lehet-e ezt bírni éhgyomorral? Nem lehet. Szerencsénkre a török konyha épp annyi meglepetést tartogat, mint egy női retikül. Szinte minden török étek könnyű, lehet belőle markolni, szedni; a zöldségfélék csak kivételes esetben ülik meg a gyomrot, és azon sem kell csodálkoznunk, hogy vacsorakor egy komplett gyümölcs- és zöldliget kér magának helyet az asztalon. A fokhagymamártás, a paradicsomszósz, a “dolmák”, a töltött zöldségek ott terpeszkednek a tányéron, egy perc, és fűszerek, sajtok rohannak le minket.
Jó, ha tudjuk, a húsból készült fogások a “kebab” gyűjtőnév alatt futnak: a nyársra fűzött, grilezett bárány, birkahús ott figyel a fokhagyma, uborka, paradicsom, paprika darabok között, de az ínyencek kérhetnek izgara-t is, amely szimpla vegyestál bonyolult báránykotlett, máj, vesevelő, borjú és marhahús kombinációval. A fűszerekről csak külön tanulmányban lenne érdemes beszámolni, akárcsak az italokról, amely legyen az tea, kávé, egyaránt egyedi és felejthetetlen, akárcsak a Raki, amelyre azonban vigyázzunk jól, mert módfelett gyorsan megkönnyíti az amnéziát.
Ha pedig túl vagyunk a narancs-, gránátalma-, grapefruit-, sárgarépa- és paradicsomlé-kúrán, gondolkozzunk el: vajon Schobert Norbi nem török-e véletlenül, és dühösek vagyunk-e még a szemétláda Jumurdzsákra.
