Ken Park

A tékák múlt hét óta kiürültek, a Művész Moziban telt házak előtt játsszák Larry Clark Ken Park című moziját – mindehhez pedig elég volt egy szalagcím: „Brutális szexgépek a filmben”.

A skandalumra éhes, voyeur-hajlamú nézőket ki kell ábrándítsam: bár nyíltszíni maszturbációt, pedofil orális szexet, tini orgiát, sőt az energiatakarékosság jegyében még egy egyszerre sört vedelő és a WC-be vizelő kertvárosi apukát is láthatnak a vásznon, minden, a néző tűréshatárát komolyan kikezdő képsor „csupán” a film tartalmának illusztrációja, nem öncélú pornográfia vagy brutalitás.





Ken Park, a félreértések elkerülése végett, nem egy hely, hanem egy tinédzser neve, aki rögtön a film kezdő képsorain megadva a mozi alaphangulatát, golyót röpít a fejébe – elnézve barátai következő szcénákban kibontakozó mindennapjait, mindez érthető: síri csend és hullaszag mindenfelé – kommunikációképtelen, tévét bámuló szülők, automatizmus, szeretetnélküliség, depresszió, általános szorongás és kilátástalanság.





Gyerekeknek és felnőtteknek a menekvés mindebből a szex, az egyetlen örömforrás, ami felszabadít, megnyugtat, oldja a stresszt, és még a szeretet, az odafigyelés, a törődés illúziójával is megajándékoz. Csinálják is nyakra-főre: egyedül, párosan, hármasban, fiú a lánnyal, lány a fiúkkal, néni a szomszéd kisfiúval, apuka a fiával (megnyugtatásul: ez utóbbi nem jön össze).
Mindezen azonban nem botránkozunk meg, szánjuk érte hőseinket. A gyomrunk igazán a nagyszüleit lemészároló unokától forog, aki nem bírván elviselni, hogy a nagypapi csalt a Scrabble-ben, kést ragad, és lemészárolja az őseit, majd egykedvűen boldoggá teszi magát, szájában a nagyi protkójával.
A film pár tinédzsernek a szex zsákutcájába torkolló életéről mesél, miközben néhány életkép erejéig azt is bemutatja, hogy a hal valójában a fejétől bűzlik, a tinik érdektelen, egykedvű, céltalan, kiábrándult és ordenáré szüleik miatt lettek olyanok, amilyenek.





A Ken Park bizony egy olyan mozi, ami senkit sem hagyhat hidegen – leplezetlen jelenetei ellenére vágykeltésre teljességgel alkalmatlan, depressziós hangulatban viszont az öngyilkosságra való hajlandóságot egyértelműen fokozza, így leginkább azon filmőrülteknek ajánlható, akik képesek hosszan rágódni azon, hol húzódik a határ pornográfia és filmművészet között, vagy hogy milyen is a lét elviselhetetlen könnyűsége.

Rozi étvágya a film alatt: