 |
Így lett, hogy amikor végképp eldőlt, egyik szériának sem lesz több folytatása, végre összeeresztették a két Izét. És bár a legtöbben bőven megelégedtünk volna azzal, hogy sima pankrációt lássunk a két impozánsan gusztustalan faj egyedei közt, a biztonság kedvéért kapunk egy alibi sztorit is.
Eszerint egy dúsgazdag milliomos csapatot vezet az Antarktiszra, ahol ősi civilizáció nyomait fedezték fel a jég alatt. Csakhogy a bazi nagy piramis pont az idegenek költőhelye, ahová hőseinkkel egy időben érkezik egy ragadozó kommandó, hogy levadásszák nemes ellenfeleiket, és amikor megindul a harc, a pici emberek mindkét félnek csak útban vannak. Innentől a film hozza, amit egy nyálas szörnyek összecsapásáról szóló opusz hozhat, illetve egy kicsit kevesebbet.
Paul W. S. Anderson (Resident Evil – A Kaptár) rendező ugyanis tehetségben még a közelében sem jár a projekten korábban dolgozó Ridley Scottnak, James Cameronnak, vagy akárki másnak. Bár maga a film elég dögösen néz ki, az egy szikkadt Lance Henriksent leszámítva nincsenek igazi színészek, a nagy csaták, amelyekre úgy vártunk, rövidek és gyengén koreografáltak, az emberek leöldösése pedig túl gyors és fantáziátlan. Mert ha már hullniuk kell, akkor hulljanak el büszkén, rengeteg szenvedés közepette – ezért nézünk horrort, nem igaz?
De a két halálos alapfigurát, a fémpáncélos predátorokat és a savtól csöpögő, rovartestű idegeneket annak idején olyan jól kitalálták, hogy ha az egész film alatt mást se csinálnának, csak női bugyik közt böngésznének az Aranypókban, már azt is simán megérné végignézni.
