 |
Hősnőnk, Mathilde mentalitása nem sokat változott Amelie-éhez képest, és Audrey Tautou is hasonló eszközökkel, kerek nyitott szemekkel, naiv arckifejezéssel, amolyan kis édesre véve a figurát kelti életre a lányt, aki azonban pillanatok alatt képes makaccsá és elszánttá válni. Ha nagyon cinikusan akarnék fogalmazni, azt is mondhatnám, megszületett az Amelie csodálatos életének drámai változata az elkeveredett leveleknek, a mágikus realizmusnak és a szerelemnek most is komoly szerep jut a filmben, csak a díszletek és a kor, magyarán a körítés más.
Az első világháborúban járunk. A katonák végső elkeseredésükben, a harctéri sokk következtében, no meg hogy végre hazajuthassanak, öncsonkítást végeznek. Aki lebukik, arra hadbíróság vár. Mathilde fiatal szerelme is így jár, néhány katonatársával halálra ítélik. Ennyit tud meg másodkézből hősnőnk a szerelméről, valami mégis azt súgja neki, hogy kedvese életben van, így magándetektívet fogad, és ő maga is nyomozásba kezd; sorra keresi fel azokat a hozzátartozókat, életben maradt bajtársakat, akik tudhatnak valamit a fiúról.
 |
Az első világháború borzalmait, a világégés következtében néha kifejezetten tragikomikus módon összekuszálódott emberi kapcsolatokat a rendező hitelesen ábrázolja (a franciául játszó Jodie Foster, egy sokgyermekes hadiözvegy története önálló filmként is megállná a helyét), csak valahogy az egész mozit behálózó keresés-motívum nem tart ki a film végéig. Egy ponton túl érezhető, hogy az opusz valamiféle csattanóra fut ki majd, és hogy mire, nem nehéz kitalálni.
Nyugalom, nem leszek poéngyilkos különösen azért, mert sejtem, a Hosszú jegyesség az Amelie csodálatos élete rajongói számára pont olyan kedves lesz majd, mint Jeunet előző filmje. Bennem mégis maradt némi hiányérzet. Talán ugyanaz a bajom, mint az előző filmmel: mesének túl reális, realizmusnak viszont túl mesés.
Rozi étvágya a film alatt:
 |
