Depeche Mode – Playing the Angel

A D.M. amennyire megosztó zenekar volt a ’80-as években (ki ne emlékezne a „metálosok kontra depesesek” ellentétre), annyira vállalt szerepet zenéjével a ’90-es évek első felében, a Metallica mellett a popzene, és a rock közötti átcsatoláshoz, amiért külön tisztelet jár. Elég, ha az „I feel you” -ra és a Songs of Faith and Devotion lemezre és a széttetovált, hosszú hajú Dave-re gondolunk.

A lemez hangulata a csapat korai időszakát hozza vissza, olyan konkrét slágerek képében, mint az elsőként kislemezre kimásolt Precious, vagy a lehetséges rádiós játszási lista tuti befutója, a Lilian, vagy a Suffer Well.

Egyedül Martin Gore hangja az, amivel nem vagyok igazán megbékélve (mert ugyan szenzációs zeneszerző, sőt, egyes szakértők szerint ő a Depeche Mode maga), ilyen hanggal nem feltétlen szerencsés szólót énekelni, ahogy testnevelés tanárom mondta volt anno ”húzzon hátra a vokálba”.

De a lényeg, hogy a cucc egyben van, működik, sőt olyannyira, hogy – bár a Precious klipje fű alatt idő előtt kikerült anno a világhálóra – nemcsak itthon, de még az Államokban is rekordgyorsasággal keltek el a jegyek, úgy, hogy a jónépnek halvány segédfogalma sem volt az új D.M. lemezének tartalmáról.





Aztán itt van Dave Gahan, a tökéletes frontember. Drogproblémái – bízzunk benne – már a múlté, egészséges, bár ehhez valószínűleg kellett az a két perc, amit gyakorlatilag a halál kapujában töltött egyik túladagolása során. Hangját felesleges elemezni, úgy jó, ahogy van.

Kiegyensúlyozottság, és éteri nyugalom árad a Playing Angelből, bár nem az a fajta, mint ami elődjeit az Excitert, és az Ultrát jellemzi.

Javallott zene hideg téli estékre, a limitált kiadású dvd mellékletes verzióban meg pláne. És ha szerencsénk van, a 2006 júniusi Puskás Ferenc Stadion-beli koncertre még kaphatunk jegyet. Addig is „játsszunk angyalt”.