Pécsi Ildikó Ronaldinhónak szorít

Pécsi Ildikó

Ő már rutinból készül a világbajnokságokra. Hűtött italok, ropogtatnivaló, vacsora szinte nem is kell: elég egy szendvics vagy virsli – csak együtt üljön le a televízió képernyője elé a család.
Mert persze a világ- és Európa-bajnokságok alkalmával is összegyűlik a Szűcs família, és Pécsi Ildikó – rutinos focista feleségként – már szakszemmel nézi végig a mérkőzéseket.

– Mondhatnám azt is, hogy ilyenkor felbolydul a család élete, de ez nem igaz, mert gyakorlatilag harmincöt éve a foci bűvöletében élünk Lajossal – meséli a művésznő. – Amikor a férjem focizott, igyekeztem minden mérkőzését megnézni, a legnagyobb szurkolója voltam. Ha a válogatott játszott, rohantam a metróhoz, hogy időben odaérjek a Népstadionba, nem akartam lemaradni a mérkőzés egyetlen pillanatáról sem.

– Árulja el, könnyű élete van a focista feleségeknek?

– Ma már nem hiszem, hogy olyan könnyű volna. Abban az időben Lajos csak néhány hetet volt edzőtáborban egy-egy világverseny előtt, így nem kellett sokat nélkülöznünk egymást. Az életünk a szerda, szombat és a szerda, vasárnap jegyében zajlott, általában ekkor játszották a mérkőzéseket, és valahogy mindig nagyon szépen össze tudtuk igazítani a mindennapjainkat. Ráadásul Lajosék generációja nagyon sikeres volt. Szerettem őt hazavárni egy-egy győztes torna, mérkőzés után.

– Mint említette a mérkőzéseket általában együtt nézik. Gondolom, egy focista feleségnek más meglátásai vannak egy-egy meccs kapcsán, mint általában a nőknek.

– Lajos mellett sokat tanultam. Persze a tudásom a régi idők focijából fakad, így ma már nem tudom megmondani, hogy milyen felállásban, milyen taktikával játszanak a csapatok. Sőt, az összeállításokat sem fújom. Akkoriban hosszú éveken át ugyanaz a tizenegy játékos futott ki a pályára a válogatottban vagy a Ferencvárosban. Ma már meccsről meccsre változik a kép.





– Azért csak van most is egy kedvenc csapata, amelynek fújja az összeállítását…

– Megmondom őszintén, nincs. Én színészemberként nem csapatokhoz, hanem egyéniségekhez, karakterekhez vonzódom. Most például Ronaldinho a kedvencem, éppen ezért a braziloknak drukkolok majd. Azt hiszem, Lajosnak sincsenek favoritjai, ő az adott mérkőzésen dönti el, hogy éppen melyik csapatnak szurkol.

– Most már három férfi társaságában nézheti a mérkőzéseket, hiszen a fia mellett az unokája is ott ül önökkel a képernyő előtt. A három férfi szokott vitatkozni egy-egy szituáción, gólon, szabálytalanságon?

– Nem különösebben. Inkább „szakértenek”. Nagyon szeretem hallgatni a meglátásaikat, és jó látni, hogy egy-egy helyzetből fakadóan ők már percekkel korábban tudják, hogy mi történik majd a pályán. Nagyon profik. A fiamnak volt kitől tanulnia… Egyébként ő már totyogós korában világversenyt nézett, hiszen amikor Lajosék a müncheni olimpián vettek részt őt is odaültettük a tévé elé. Igaz, hiába mondtuk neki, hogy ott van apa, nem sokat fogott fel az egészből. Csak nézte, nézte a képernyőn a tizenegy rohangáló emberkét, majd egy idő után megunta, ráütött a tévére és csak annyit mondott: Dádá papa!