A Hottentotta Vénusz

Eredetileg Sawtchénak hívták, később Manchesterben, az anglikán egyház szertartása szerint Saartjie Baartmannak keresztelték. A világ „Hottentotta Vénuszként” ismerte meg.
A szerencsétlen sorsú fekete nő – aki sok művészeti alkotásnak, így állítólag Zola Nanájának és Matisse Kék aktjának is ihletője volt – szimbolikus alakja a rabszolga-kereskedelem elleni küzdelemnek, amelynek kezdetei kétszáz évre nyúlnak vissza. Talán ezért is idéződött fel mostanában gyakran a világsajtóban a bicentenárium alkalmából e szerencsétlen asszony kalandos sorsa – és nem kevésbé kalandos és tanulságos utóélete.


Hős előd és áldozat

Saartjie, a Hottentotta Vénusz maradványai 2002-ben kerültek haza a Dél-afrikai Köztársaságba

Történetünkben fontos szerepe van a párizsi Természettudományi Intézet raktárában évtizedekig porosodó két múzeumi üvegtartálynak: bennük őrizték egy bizonyos Saartjie Baartmannak, a Hottentotta Vénusznak nevezett „látványosság” agyát és nemi szerveit.

1830-tól 1974-ig nyilvános kiállítási tárgyként bárki szemügyre vehette e tartályok tartalmát a fiatalon elhunyt, szerencsétlen nő összezsugorodott csontvázával egyetemben.

1994-ben azonban a már Béke Nobel-díjas Mandela, az apartheidből éppen csak kitörő Dél-afrikai Köztársaság elnöke – a khoi etnikum kérésére – közvetlenül Mitterand francia elnökhöz fordulva követelte a „hős előd és áldozat”, Saartjie Baartman földi maradványainak visszaszolgáltatását.

Bár a francia hivatalos politika támogatta a kérést, mégis, nyolc évbe telt, míg a relikviák a Mandelát követő Thabo Mbeki elnöklése idején, 2002 augusztusában hazatérhettek végső nyughelyükre, a Dél-Afrika keleti partján található Hankey városkába.

Legnagyobb ellenzői a maradványok visszaszolgáltatásának a muzeológusok voltak: Henry de Lumley akadémikus egyenesen azt állította, hogy a tudományos kutatás szempontjából sokkal „biztonságosabb”, ha minden Párizsban marad.

De ki volt Saartjie Baartman? Miért voltak e relikviák oly értékesek Dél-Afrika és a khoi etnikum számára? Mit jelképez a fekete rabszolganő nyomorúságos élete, amely mind a mai napig oly sok művészt ihletett meg?


Csiklandós szenzáció

1789-ben született; apja khoi volt – e nemzetséget nevezték nagy előszeretettel hottentottának a fehér gyarmatosítók. Huszonegy éves, amikor két ambiciózus gazember Cape Townból Londonba csempészi. Az egyiket – a lány fekete, írástudatlan gazdáját – Hendrik Cesarsnak hívták, és a Royal Navy tisztiorvosának, bizonyos Alexander Dunlopnak a szolgálatában állt. Alighanem Dunlop az értelmi szerző: ő az, aki az akkor még Sawtchénak nevezett árva rabszolgalány testi adottságaiban felismeri az üzleti lehetőségeket.

Mert bár a szolgáló hatalmas, kiálló hátsó fele Afrikában semmilyen különös figyelem tárgya nem volt, Dunlop jó érzékkel sejtette meg: a György korabeli Angliában, ahol amúgy is legendák százai keringtek az „emberevő” hottentottákról és asszonyaik különös szexuális adottságairól, csiklandós látnivaló – és egyben tudományos „szenzáció” – lehet e hottentotta lány szinte önálló életet élő, óriási feneke.

A két férfinak nem volt nehéz dolga a szabadság, gazdagság és hírnév ígéretével Angliába csalni Sawtchét.

Az 1810. szeptemberében a Picadilly 225. szám alatt nyíló show már „Hottentotta Vénusz” címmel hirdette meg a látványosságot. A drága, kétshillinges belépőjegy dacára özönlöttek a népek, hogy megnézzék a lengén öltözött – bár a későbbi legendák állításával ellentétben, nem teljesen meztelen – fiatal nőt, aki ráadásul hatalmas hátsó fele dacára meglepő kecsességgel, gyönyörűen táncolt. (És szenvedélyesen dohányzott: szinte minden korabeli ábrázolás a pipájával örökítette meg.)

A szépséges rabszolgalány több művészt megihletett, Matisse Kék aktja az ő hatására született

A sajtó is lázban égett; Sawtche igazi „médiaszenzáció” lett. Arisztokrata vagy kétkezi munkás, mindenki róla beszélt, és mindenki látni akarta. Divatba jött privát audenciát kérni tőle, és rendszeres vasárnapi kikocsizása a St James Parkba sokáig tumultuózus jeleneteket okozott a környéken.

Feltűnése azonban más következményekkel is járt. Felkeltette az angol abolicionisták figyelmét, akik harcba szálltak a lány szabadságáért és méltóságáért. Vezetőjük, Zachary Macaulay emlékeztetett rá, hogy míg 1807 óta az angol jog tiltja a rabszolgamunkát, „e nyomorult teremtést arra kényszerítik, hogy egy nagyváros szívében magát mutogatva a legalantasabb trágárság tárgya legyen, és nyilvánvaló rabszolgaként a legszánalmasabb módon tengesse életét.”

Baartman protektorai nem késlekedtek a válasszal. Alexander Dunlop sietett leszögezni, hogy „a kisasszony éppen olyan szabad, mint bármelyik angol honfitársunk”, és „jogában áll úgy mutogatni magát, akár az Ír Óriás” (a kor egy másik divatos cirkuszi attrakciójáról van szó.)


A dolog nem maradt ennyiben. Bár 1807-től Angliában valóban illegálisnak számított a rabszolga-kereskedelem, ettől még nagyban virágzott az üzlet. Az abolicionisták úgy érezték, itt a jó alkalom arra, hogy bíróságra vigyék az ügyet.

Az 1810 novemberében, a Westminster Hallban kezdődő híres „Hottentotta Vénusz-per” azonban az abolicionisták kudarcával végződött. Képtelenek voltak bebizonyítani, hogy Sawtchét az akarata ellenére mutogatják. Amikor megkérdezték, mit szeretne: bizonyos számú, a Biblia kötelező tanulmányozásával töltendő tanóra után szabadon visszatérni a szülőföldjére, vagy Londonban maradni, a lány határozottan a maradás mellett döntött. (Ami a korabeli dél-afrikai viszonyok ismeretében nagyon is érthető.)

A per további hat hónapra biztosította a londoni show sikerét. Majd egy vidéki és írországi turné következett 1811 és 1814 között, amelynek során Manchesterben a lányt anglikán szertartás keretében megkeresztelték, és Saartjie Baartman néven anyakönyvezték.


„Úgy gondolja, hogy ön emberi lény?!”

Korabeli rajz a fekete lányról és honfitársairól

Dunlop halála után Saartjie és Cesars Párizsba utazott, ahol a Hottentotta Vénusz-show nagy sikerrel folytatódott. Majd 1815-ben sor került arra a hírhedt vizsgálatra, amelyen Franciaország legismertebb tudósai és festői (természetesen mind, kivétel nélkül fehér férfi) vettek részt, akik megpróbálták „tudományosan” is megfejteni Saartjie különleges testfelépítésének titkait. Minden legenda dacára, ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Hottentotta Vénusz anyaszült meztelenül mutatkozott. Henry de Blainville, a szeánsz egyik résztvevője szerint „itt is takargatni igyekezett magát a zsebkendőjével… végül is lehetetlen volt rávenni arra, hogy hagyja a nemi szerveit megvizsgálni.” Egy másik részvevő úr azt is megkérdezte a vizsgálat tárgyától, hogy emberi lénynek tartja-e magát.

A lány története, ha lehet, még szomorúbban folytatódik és fejeződik be. Cesars eladja egy Réaux nevű cirkuszosnak, Sartjie inni kezd, prostituálódik, és 1815-ben, huszonhat évesen egy bordélyházban hal meg.

Réaux azon nyomban jó pénzért eladja a holttestet a francia Természettudományi Intézetnek, ahol az anatómia atyjának tartott Georges Cuvier professzor a korabeli eljárás szerint a tetemet viasszal, a csontokat lúgban kifőzve konzerválta.

A szerencsétlen sorsú Saartjie Baartman földi maradványai (így nemi szervei is) két évszázadon át anatómusok, etnográfusok szabad prédája lesznek: sokan közülük a fehér faj felsőbbrendűségét igyekeztek bizonyítani velük…

Ma mindenki ismeri Dél-Afrikában Saartjie Baartman nevét; hajót kereszteltek el róla; menekültek fohászkodnak hozzá. Hivatalosan is felmerült: megrendítő élettörténetét, mint a rabszolgaság elleni küzdelem egyik tanúságos fejezetét, mindenütt a világon tanítani kellene.

A legkevesebb egy főhajtás, amely mindnyájunktól kijár neki.

Szégyen, ami vele történt A francia Terre de femmes nevű folyóirat internetes site-ot nyitott a Hottentotta Vénusz emlékének. Olvasók százai mondták el véleményüket a szerencsétlen nő történetéről, egyetértve abban, hogy a modern civilizáció és tudomány szégyene, ami vele történt. Az igazsághoz az is hozzátartozik: Saartjie sorsa – annak ellenére, hogy az író Zolát és a festő Matisse-t is megihlette – mára akár feledésbe is merülhetett volna, ha az 1980-as években Stephen Jay Gould, amerikai biológus nem eleveníti fel a történetét a tudományos szegregációról írt tanulmányában. Akkor a világ – ahogy az lenni szokott – újra felfedezte a fekete rabszolganőt: verseket, regényeket, színdarabot és filmet írtak róla és hozzá. Még egy környezetvédelmi feladatokat végző, dél-afrikai hajó is viseli a nevét – késői elégtételként megrendítő sorsáért.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Miért lett mégis császármetszés? » • Dráma a szülinapon » • Ha én lennék a férjem » • A Hottentotta Vénusz » • Szezonja a káposztának » • „Ő nem beteg baba, csak még vannak feladataink” » • Művésznapló: Horgas Eszter zenéről – szavakban »