| Fejős Éva blogja a Nők Lapja Cafén! Olvass bele te is! » |
 Bangkok. Ölelő, forró, egzotikus város, ahol a múlt és a jövő összekapcsolódik, és ahol bármi megtörténhet… és meg is történik. Hét ember sorsa keresztezi egymást ebben a metropoliszban. Hét ember, hét kereső, akiknek ez a város talán az utolsó állomás. Vagy az első egy új élet felé? Cikkünk az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában megjelent Fejős Éva: Bangkok, tranzit című könyvéből közölt részletet. |
Fejős Éva: Bangkok, tranzit (részlet, 1. rész)
Paul a hotelszoba panorámaablakából nézte a várost. Azon gondolkozott, ugyan mi a csodát fog kezdeni egyedül ebben az irgalmatlanul nyüzsgő és kiismerhetetlen metropoliszban?
– Nyisd ki a lelked Thaiföldön – ugrott be neki, mit mondott thai útitársnője a repülőn. Hát, egye fene! Kinyitja a lelkét, és elmegy sétálni a városba. Más dolga amúgy sincs.
A liftből rálátott néhány strandoló és koktélozgató emberre. Így is lehet élni – ámult el. Neki ez kimaradt eddig. A lobbyban feldíszített műfenyő állt. Karácsony a forróságban, műfenyővel… – ez mosolyt csalt az arcára.
Karácsonyra anyjától sportfelszerelést kapott, apjától mini számológépes noteszt („csak hogy tudd követni és kiszámolni, hogy állsz anyagilag”). Két volt barátnője küldött neki újévi üdvözletet, és Dennis egy ébresztőórát. Mivel Dennis nem csupán háziorvos, hanem pszichológus is volt, Paul nem csodálkozott sokáig a fura ajándék láttán. Nagyon okos, ám kegyetlen ajándék volt. Azt hivatott jelezni, hogy Paulnak hamarosan lejár az ideje. Amikor Dennis – jó néhány hónappal korábban – megkérdezte tőle, mióta fátyolos és rekedt ennyire a hangja, ő elgondolkodott. Mióta is lehetett? Két hónapja, talán három…? Dennis azt javasolta, menjen el fül-orr-gégészhez, „egyszerű, fájdalmatlan a vizsgálat”, de ő vett egy egészségügyi lexikont, és abból minden kiderült számára. Az ajándék, az ébresztőóra csak megerősítette abban, hogy jól cselekszik. El kell utaznia, és olyasmiket tennie, amiket eddig sosem tett volna.
– Taxi, Sir? – rohanták meg többen, amint kilépett ideiglenes tartózkodási helyéről, az Indra Regent Hotelből. Nemet intett, és átment az úton, ami nem volt éppen veszélytelen mutatvány. A járdát bazársor uralta, s Paul csodálkozva nézte a rengeteg a márkás pólót, farmert, pulóvert. Profi hamisítványok voltak. Minden elképzelhetőnél nagyobb tömegen kellett átverekednie magát, mert az utca tele volt nézelődő, alkudozó, vásárló turistákkal.
Odébb, egy csatorna szélén kifőzdék várták a munkából érkezőket: a járdát szinte zsúfolásig megtöltötték a műanyag székek és asztalok, roston sültek a fűszernövénnyel töltött halak. Paul belenézett néhány tálba, és végül elhitte, hogy igaz, amivel az útikönyvek riogatták: itt bizony szöcskét és más, apró rovarokat is szívesen esznek az emberek. És nem csak aprókat! Borzongva fedezte fel a sült lótetűket egy tálban.
Büdös volt, hatalmas a forgalom. A férfi egy csatorna felett haladt el, amelynek zavaros-fekete vizén vígan száguldott egy üres utasszállító hajó. Tikkasztó volt a hőség, Paul testén csorgott a verejték, s miközben kézfejével letörölte arcáról az izzadságot és próbálta elfelejteni a sült lótetűt, felmerült benne, hogy talán mégsem a legjobban választotta meg úti célját.
| Fejős Éva blogja a Nők Lapja Cafén! Olvass bele te is! » |
Aztán hirtelen másik világba ért: egy modern, hatalmas bevásárlóközpont előtt, egy tágas téren aranyozott elefánt állt, körülötte füstölők, a téren rengeteg asztal és szék kapott helyet, előttük színpadok foglalták a teret, mintha hatalmas buli lett volna készülőben. Az áruház elegáns üzleteiben pedig majdnem ugyanazokat a ruházati cikkeket árulták, mint a piacon, csak itt nem a hamisat, hanem az eredetit – ennek megfelelő áron. Paul szórakozottan téblábolt.
A nőt, aki a háta mögül ciklonként érkezett, csak akkor vette észre, amikor eltalálta a térdhajlatát egy szatyor, és kis híján ledöntötte a lábáról a szatyor tulajdonosa. Akit végül neki kellett elkapnia. Az első, amit észrevételezett, a szőkés hajzuhatag volt, ami beterítette az ő vállát, és finom, édeskés illatot árasztott. Aztán kibontakozott a hajzuhatagból maga a nő is. Magas, vékony lány volt, fekete, pántos topban és fekete vászonnadrágban. Paul nagyon szépnek találta, határozott volt a járomcsontja, a szája telt és rózsaszín, de a legvonzóbb Paul számára mégis a nő szeme volt. Szemében nem a bosszúság tükröződött – arckifejezésével ellentétben –, hanem bölcs szomorúság ült benne.
Az a nő, akit Paul egy pillanatra a karjában tartott, azok közé tartozott, akikről soha, egy pillanatig sem álmodhatott, mert biztosan tudta, hogy elérhetetlenek számára. Ez már tizenkét korában tudatosult benne, amikor vágyódni kezdett a szomszédjukban lakó, tizennégy éves, elképesztően gyönyörű, és ennek megfelelően hihetetlenül körülrajongott Marcy után. Amikor apjának bevallotta, hogy tetszik neki a lány, és talán egyszer feleségül is veszi majd, apja a szemébe nézett, és azt mondta:
– Ne tedd magad boldogtalanná, fiam. Ne próbálkozz olyan lányoknál, akiknek biztosan nem kellesz, akikért rengetegen versenyeznek. Válassz majd egy egyszerű, kedves, átlagos lányt, és nem leszel boldogtalan. Én is azt tettem – célzott Paul anyjára. Paul akkor ezt döbbenten hallgatta, de később, amikor feltűnt a látóhatáron egy-egy izgalmas, túl csinos nő, mindig visszavonulót fújt.
A nő addigra megtalálta az egyensúlyát, németül mondott valamit, aztán angolra váltott.
– Nagyon kedves. Köszönöm.
– Nincs mit – felelte Paul, és segített összeszedni a nőnek az elrepült csomagjait. – Gondolom, taxival megy. Addig elviszem ezeket – lendítette meg a szatyrokat.
– Helen vagyok – nyújtott kezet mosolyogva a nő. Paul nem tudta elfogadni a felé nyújtott kezet, hiszen a nő Gucci, Dolce&Gabbana és hasonló feliratú, exkluzív és meglehetősen nehéz szatyrait tartotta.
– Paul. Paul Marshall – mutatkozott be.
Átvágtak a téren, az asztalok között. A színpadnál most kezdték a berendezést, az ételpultoknál már sült a csirke. Paul hirtelen éhséget érzett.
– Lealkuszom a taxit, de mennyire? – tűnődött hangosan a férfi. Helen elnevette magát.
– Mondjuk, százra.
– Jó, de hol lakik?
– Az Oriental Hotelben.
– Messze van innen?
– Félórányira.
Paul az út szélén várakozó taxik egyikéhez lépett.
– Mennyiért visz el az Oriental Hotelbe?
– Kettőötven.
– Micsoda? – indult tovább a férfi.
– Oké. Mennyit ad, Sir? – szólt utána a taxis.
– Százat.
– Százharminc – mondta a kis thai. Paul bólintott, és elkezdte berámolni a kocsiba a nő szatyrait.
– Százharminc baht – fordult Helenhez diadalittasan, amikor végzett. – Meddig marad Bangkokban?
– Még egy ideig biztos.
– Nyaral?
– Dolgozom. Egy fotózáson.
– Mint…?
– Mint fotós – érkezett a válasz egy kis csend után. Helen búcsúra nyújtotta a kezét. – Hát, kösz mindent.
Egy másodperc múlva be fog ülni a kocsiba, és elviharzik az életemből, rezzent össze Paul. Elmegy az Oriental Hotelbe, és sosem lesz bátorságom, hogy megkeressem. Ezen az egy másodpercen múlik minden. Összeszedte magát, és saját számára is meglepő bátorsággal megkérdezte:
– Meghívhatnám vacsorázni?
A nő mintha megdöbbent volna.
– Holnap este hívjon fel. A hétszáztizenegyes szobában lakom – felelte némi tétovázás után. Majd hozzátette: – Helen. Helen Schmidt vagyok.
– Paul Marshall – mutatkozott be zavarában ismét a férfi, aztán elnevették magukat. Helen beszállt a kocsiba, és búcsút intett. Paul visszaintett, és rájött, hogy még sosem volt tele ilyen boldog várakozással.
