|
Cikkünk részletet közölt Fejős Éva: Hotel Bali c. könyvéből. 
|
– Azért gyűltünk ma össze, hogy tanúi legyünk Giancarlo Costa és Sylvia Szabo házasságkötésének – hallotta valahonnan a távolból, és lehunyta a szemét. Így, csukott szemmel is látta magát, amint ott áll, a főtéren, fehér selyemruhát visel, feltűnőbbet, mint amit itt, Venzonéban megszoktak, más a stílus, nem suhog az anyag, mint a műselyem, hanem puhán öleli körbe karcsú, nőies testét. Ha kinyitná a szemét, látná a városka körül húzódó régi városfal egy részletét, és azon túl a végtelen Alpokat. Erről a képről álmodott tizenvalahány éves korától. Erről álmodott?
Kinyitotta végre a szemét, és valóban látta a városfalat a távolban. Meg a polgármesteri hivatal előtt álló, élő virágokkal körbevett szökőkutat. Biciklit támasztottak mellé, ő is odaállította a magáét. Kerékpár… Venzone. Még nem fogta fel egészen, hogy ide került, sejtelme sem volt, jól döntött-e, amikor áldását adta Venzonéra, de azt tudta, hogy még választhat. Még változtathat.
– Un cappuccino, signorina – az Alla Vecchia Concordia felszolgálónője ezüstözött tálcán hozta ki a teraszra a kávéját, és az édesítőszert is odatette az aranyozott fülű, fehér csésze mellé. Szilvia rámosolygott. Még csak két hete járt ide, de már tudták, hogy nem cukorral issza a kávét. Feltépte a kis tasakot, és beleöntötte a fehér port az italba. Vastagon ült a tejhab a kávén, és Szilvia nézte, ahogy a por szép lassan beszivárog alá. Megkavarta a kávét, belekóstolt, és újra lehunyta a szemét. Nem olyan jó, mint Rómában, a Piazza del Popolón. Ugyan. Finomabb a kávé itt, Udine mellett, a pici város hangulatos, napsütötte, macskakövekkel kirakott főterén, ahol mintha megállt volna az idő, mint Rómában bárhol. Ez az igazság.
– Ciao, Sylvia! – többen köszöntek rá. A levendulával díszített üzlet eladója. Az újságos. A szomszéd. Egy ismeretlen. Volt, aki csak elment mellette, akár gyalog, akár kerékpárral, az eladónő le is ült egy kávéra a mellette lévő asztalhoz.
Szilvia elővett a táskájából egy napilapot, és olvasni kezdett. Tizenegy óra volt, sütött a nap, neki csak egy megrendelt cikket kellett megírnia, és várnia, hogy a szieszta idején Giancarlóval együtt ebédelhessen. Már-már időmilliomos volt, főleg a pörgős római napokhoz képest. Nyugodtan írhatta volna a regényét. Vagy ábrándozhatott az esküvőjükről.
– Azért gyűltünk ma össze, hogy szemtanúi legyünk… – hallotta újra magában a szavakat, és arra gondolt, talán ezzel a felütéssel kellett volna kezdenie a regényét. Ez olyan filmszerű. Úgy látta magát, a költözködését, az új életkezdését, mint egy filmet, kicsit kívülállóként, kicsit kívülről, kicsit felülről, kritikusan, mint mindig, valahányszor élete során útelágazáshoz érkezett, vagy belement valamilyen konfliktusba. A távoli hegyeket nézte, és tudta, hogy talán ez az igazi nyugalom, amikor láthatja a még fehéres hegycsúcsokat, és a csúcsok alatt lebegő ködszerű felhőket, de nem volt biztos benne, hogy jól döntött. Mikor jó egy döntés? Csak utólag derül ki. Most egy csinos, ápolt, harmincöt éves nőt látott a filmvásznán, aki egy álmos kisváros nyugodt teraszán ül, ahol beszédbe elegyedik ismeretlen és barátságos helyiekkel, ahol nyugodtan kavargatja a kávéját, és nyugodtan befejezheti a regényét – és elkezdheti az életét.
Ugyanez a nő (a régi életében) Rómában, a Giornata szerkesztőségében ülne, már elolvasta volna az összes internetes hírportált, és kitalálta volna, kit szólaltasson meg a következő heti szám aktuális rovatában. Aztán kávézott volna néhány kollégájával, és elment volna egy kiállítás megnyitójára, vagy interjút készített volna valamelyik frissen bemutatott színdarab főszereplőjével, vagy egy íróval, akinek a könyve éppen kapaszkodik felfelé a bestsellerlistán. Bárhogyan is, pörgött volna egész nap, aztán este – esetleg egy színházi előadást és egy baráti körben elfogyasztott, könnyű vacsorát követően – megírta volna az aktuális cikket vagy interjút. Abban a XX Settembre utcai hangulatos lakásban, ami ugyan elég kicsi volt, de ott volt a nyüzsgés közepén, ott, ahol a nagy dolgok történtek. És ott volt ő, Szilvia, a pörgésben, abban a városban, ahol mindig történt valami.
Itt pedig… úgy nézett ki, Venzonéban soha semmi sem történik. Majd jönnek a fesztiválok, Giancarlo ezt már mondta, de Szilvia el tudta képzelni, mit jelent ebben a picinyke városban (az ő léptékei szerint inkább faluban) egy fesztivál… A legközelebbi nagyváros Udine volt, de Udine egészen más, mint Róma. Számára Udinének inkább szieszta-hangulata volt, s nem érezte, hogy a világ közepén lenne. Rómában ott volt.
Korábban nem adta fel senkiért azt a kis lakást a XX Settembre utcában, akkor is megtartotta, amikor volt egy komoly kapcsolata, évekkel ezelőtt, mert az jelentette a biztos bázist. Nem bánta meg. És most, hogy Giancarlo beviharzott az életébe, és választás elé állította, a férfi mellett döntött. Az ösztöne vezérelte, nem az esze, mert tudta, jobb, ha az eszét kizárja ebből a döntésből. Ha az eszére hallgat, sosem költözik el Rómából. Éppen elég hosszú időbe telt, mire rátalált a városra, mire rájött, hogy ott tudna élni, és éppen elég akadályt győzött le, mire megtalálta magát, és megteremtette az egzisztenciáját.
Elővette a laptopját. Itt, Venzonéban már nem alkalmazott újságíró volt, hanem szabadúszó, aki megrendelésre írt. Az egyik női magazinnak például regénykritikákat, úgynevezett „női regényekről”. Eleinte tetszett neki a felkérés, de már két hete itt volt, elolvasott öt női regényt, és úgy érezte, hogy nem is lesz ez annyira könnyű, mint hitte. Sokszor már az első oldalaknál tudta, miként folytatódik majd a mű, miként alakulnak a bonyodalmak… Bekapcsolta a számítógépet. A szomszéd asztalnál ülő nő átszólt neki: még kávészünet sincs…? Rámosolygott, és megnyitotta a szövegszerkesztőt. Először arra gondolt, megírja az aktuális kritikát, de azután inkább megnyitott egy új mappát. Magyarul nevezte el a mappáit, ennek a címe ennyi volt: „regény”. Ráklikkelt, és megjelent előtte a betűtenger. Még csak az elején tartott, alig nyolcvanezer karakter volt a szöveg – pedig már milyen régen elkezdte… Itt az ideje, hogy folytassa.
Rendelt egy ásványvizet, és éppen nekifogott volna, hogy újraolvassa a korábban írtakat (hiszen a történetből már régen kizökkent), amikor csippanást hallott a táskájából. Kivette a mobilját, és látta: villog az emlékeztető felirat. Anélkül is tudta, mire emlékezteti, hogy megnyitotta volna az aznapi jegyzetet. Már napok óta ugyanez a jegyzet jelent meg – nem értette, miért programozta bele már tavaly ezt a dátumot a telefonjába, hiszen tizenhét évvel ezelőtt beleégett az agyába.
Június 30. Budapest.
Ennyi lett volna az emlékeztető, ha megnézi, de tudta e nélkül is. Már csak egy hete volt arra, hogy döntést hozzon. Hogy eldöntse, elmegy-e. Ha igen, akkor elég bepattannia a kocsijába, és néhány óra alatt odaér. Hazaér. Nem, nem haza. Oda. Még nem hozta meg a döntést, bár érezte, mit fog tenni. Nem az egykori ígéret hajtotta, talán nem is a kíváncsiság, hanem valami egészen más, kínzó érzés, amely időről időre rátört azokon a forró, fülledt éjszakákon Rómában, amikor még a ventilátor sem hozott enyhülést, és ébren izzadta végig az éjjelt. Persze, kíváncsi volt, kíváncsi a lányokra… hová kerültek, mi lett velük, és ők hogyan emlékeznek. Emlékeznek-e egyáltalán. Elmennek-e egyáltalán. Mit éreznek majd, ha újra találkoznak…
Olvasta a regényét, de nem tudott a történetre koncentrálni. Feszítette belül valami, és tudta, hogy el kell mennie, vissza kell térnie Budapestre, mert most, hogy új életet kezdett Giancarlo mellett, egy álmos olasz városkában, ideje, hogy szembenézzen azzal a történettel is, amely elől elmenekült a szülővárosából, a szülőhazájából.
Szórakozottan lapozgatott a számítógépes nyilakkal a regényében, és amikor a pincérnő felbukkant, rendelt még egy kapucsínót és egy péksüteményt.
Tipp: Fejős Éva blogja »
