Palóc köztársaság, nógrádi tengerészek – képeslapokon

Maroknyi salétrom fehérlik a fal tövében, mert istálló volt a szomszédban. Lovat már évtizedek óta nem tartanak itt, de a karbantartás nem éri el célját. Fűteni sem lehet a három helyiséget, ezért a kiállítás késő ősztől kora tavaszig zárva tart.

– Terveztem, hogy egy boltívvel összenyitom a terménytárolót és az istállót, mert így csak 700 képeslapot tudok bemutatni a 38 ezerből, de nem úgy tűnik, hogy sikerül a dolog. A gyűjtemény sorsa egyáltalán nem megnyugtató. Elmúltam hatvanéves, és szeretném, hogy jó kezekbe kerüljön 30 év munkájának eredménye… Ha úgy hozza a sors, a városnak is átadom az egészet a házzal együtt, csak megmaradjon így, egyben – mondja Barják Gyula az MTI-Pressnek, aki a helyi középiskolában karbantartóként dolgozik.

Véleménye szerint a képeslap kordokumentum. Régen, ha valaki lefényképeztette magát, a fotográfus olyan papírképet készített róla, amelyet akár postára is adhatott levelezőlapként. Így maradt az utókorra sok ezer családi-, épület- és tájfotó, életkép és megismételhetetlen pillanat. A kiállított képeslapok elsősorban a történelmi Nógrád vármegyét igyekeznek bemutatni, mellettük pár soros magyarázatok segítik az eligazodást. Megelevenednek a földtörténeti múlt emlékei, az állat- és a növényvilág, a palóc népcsoport életképei. A legnagyobb helyiségben a magyar történelem képeslapon megörökített nógrádi emlékei láthatók. Jobbára itt is érdekességek sorakoznak.

– Járja Nógrádban egy mondás, amely szerint Kolumbusz Kristóf, amikor elindult felfedezni Amerikát, félúton a rimóciakkal találkozott, akik akkor már visszafelé jöttek. Ennek az az eredete, hogy a monarchia idején sok rimóci legényt soroztak be a haditengerészethez, ők küldöztek képeslapokat az adriai kikötőkből. Néhányan hosszabb utakra is elvetődtek. Gyűjtőmunkám eddigi legjelentősebb „fogása” volt, amikor sikerült hozzájutnom egy főleg hadihajókat tartalmazó, kétszáz darabos kollekcióhoz – idézi fel a tulajdonos. – Aztán itt van 1919-ből egy cserhátszentiváni képeslap. Az akkori helyzetre jellemző, hogy a Felvidék cseh megszállásának hírére a faluban kikiáltották a palóc köztársaságot. Erről Hetényi Rezső Hont vármegyei alispán visszaemlékezéseiből tudunk. Ugyanebből az időszakból maradt meg egy képeslap a Nógrád-Hont vármegyei Baráti községből, ez a mai Bernecebaráti. Itt úgy húzták meg a trianoni határt, hogy a kocsma szemből nézve jobb oldali ajtaja Csehszlovákiába került, a bal oldali Magyarországon maradt. Olyan szomorú érdekesség volt ez, hogy külön képeslapot készítettek róla, de aztán pár évvel később az épületet lebontották.

– Van kedvenc képeslapja?
– Talán egy tót atyafi, akit az 1910-es években kapott lencsevégre egy cseh vándorfotós a Madácsi (Madacka, Szlovákia) nevű faluban! Három kép maradt fenn róla, egy losonci barátomtól szereztem meg, aki Pozsonyban hozzáfért a fotós emlékirataihoz. Az áll bennük, hogy az apó akkoriban nyolcvanéves lehetett, és csaknem egész évben kinn élt a szabadban. A haját befonva hordta, hátul marhalapockából faragott fésűvel tűzte össze, és mindezek tetejébe még törülközőnek is használta! Szalonnázás után a zsírt mindig rákente… Ősz haja viszont egy szál sem volt! Bocskorban járt és faekéjével úgy dolgozott a földeken, mint a fiatalok. Ez az öregember mégis boldogabban élhetett, mint a maiak. Ki érti ezt?
– Miből tartja fenn a kiállítóhelyet?
– Mind a Nógrád Megyei Közgyűlés, mind a bátonyterenyei önkormányzat évente nyújt támogatást pályázati rendszerén keresztül, de ezek a 30-50 ezer forintok nem fedezik a kiadásokat. A látogató kevés, a belépődíj jelképes – mit is lehetne kérni diákoktól, nyugdíjasoktól? Viszont sok szakirodalmat, könyveket, folyóiratokat kell vásárolnom, több egyesületnek is tagja vagyok, antikváriumokkal tartom a kapcsolatot, hogy friss információkhoz férjek. Nem is annyira a képeslapok vásárlására koncentrálok már, hanem a hozzájuk kapcsolódó tudás megszerzésére. Azért a ritkaságok, főleg a történelmi Nógrádot érintők lázba hoznak, de ezek már eléggé drágák.
– Mibe kerül egy ilyen?
– Attól függ, hogy kinek mi mit ér. A 10-30 ezer forint közötti ár átlagos. Az 1896-os millenniumra például minden vármegyéről szép, színes képeslap jelent meg, ezek a legdrágábbak, árverésen 70-80 ezer forintot is adnak darabjáért. Egy budapesti gyűjtőnek ötvenvalahány van, de teljes kollekciója senkinek sincs, ami megemeli az aukcióra kerülők értékét.

Végül a világító képeslapok külön gyűjteményét nézzük végig. A legrégebbiek a XIX. század végéről származnak. Mást látni rajtuk rendes világítás mellett, mint amikor hátulról kapják a fényt. Varázsuk van, akárcsak ennek a három helyiségből kialakított, salétromos falú, vékonyan csörgedező aprópénzből működő kis kiállítóhelynek…