A kukkolás művészete

Sokat dolgozik mint regényíró, költő, színpadi szerző. Legutóbbi könyve, az Egy szerelmes vers története fölforgat, kimozdít, ha elolvasod, jó ideig nem találod utána a helyed. Olvasd őt is, mielőtt szemezgetnél az ajánlásaiból…  

– Már évek óta rossz olvasó vagyok. Valami felkelti az érdeklődésemet, előkeresem, beleolvasok, s alig töltök pár oldalt a műben, az olvasás megfeneklik. Néha azért, mert túl hamar kiderül a mű logikája, az írói technika, s beleunok az olvasásba, néha pedig teljesen megtölt egy-egy izgalmasabb bekezdés.

– Inkább az utóbbi érdekelne…

– Néhány napja egy Virginia Woolfról szóló analízist olvastam (dr. Alma H. Bond: Ki ölte meg Virginia Woolfot?). A lélekbúvár úgy elemzi a regényekből vett részleteket, mintha bizony naplók volnának. Mert hát nem tagadható a mű valósága és a szerző valósága közötti kapcsolat, de a történet mégsem ennyire egyszerű, hisz az író számára a legbizalmasabb életesemények feldolgozása is fikció.

– Ettől kedvet kaptál Woolfhoz?   

– Mindenesetre belelapoztam a Világítótoronyba. Lenyűgöztek Virginia finom megfigyelései. Amúgy is az egyik legfontosabb prózaírói erénynek tartom a pontosságot. Woolf pontos, úgy ábrázol, hogy a leíró szemén keresztül látom a tájat, a tengert, az embereket. Ahogyan a külső világot képes a legfinomabb rezdülésekig megjeleníteni, így nyúl a lélekhez s az emberek közötti viszonyokhoz, s külön érdekesség, ahogy a külső és belső ábrázolás egymás hasonlatává válik.

– Akkor ezt végigolvastad.

– Nem! Mégis félretettem, mert nem voltam képes néhány – számomra rossz – akusztikával megküzdeni. A szövegekből árad az elitizmus, valamint bizonyos sznobéria. Van ilyen. Néha a szövegeket kísérő dizájn zavar az olvasásban, máskor meg épp nem, mert minden könyvnek van ilyen mellékzöngéje, de ha ezen túl mégis az „erősebb lét közelébe” vezet, legtöbbször megszokjuk, vagy megfeledkezünk róla.

– Más?

– Faulknerbe keveredtem utána, némiképp látva, hogy a Kalligram Kiadó a Musil- és Bernhard-életműsorozatok után most az amerikai mestert tárja újra a magyar olvasó elé, néhány művet új fordításban. A Míg fekszem kiterítve című kisregényt olvasgattam, hol magyarul, hol angolul. Egy anya halála áll a középpontban, s a szerző nem átall minden fejezetben más elbeszélőt használni. S így tulajdonképpen olyanná lesz a könyv, mint egy novellafüzér, ami mind ugyanazt a történetet próbálja megközelíteni más-más szemszögből. Tudatáramlásos próza: gondolatok és leírások pergő kavalkádja, amiben a láttató hasonlatokat Faulkner szinte a kisujjából rázza ki. De még ennél is fontosabb számomra az a mély emberség, amivel a szereplőihez nyúl. Nem moralizál, csak tudja, mint jelent élni, mekkora súlyokat cipelnek az emberek. S itt említeni kell, hogy milyen kiváló nyelvet talált hozzá a magyar fordító, Géher István.

– Köszönöm, hogy említed, olyan méltatlanul bánunk a fordítókkal.

– Hogy mennyire nem vagyunk hálásak, mert természetesnek tekintjük, hogy ilyen pazar fordításban ismerhetjük meg a világirodalom klasszikusait. Néha azt gondolom, elég lenne a fordító nevét a borítóra írni, s ha a szerzőt nem ismerném, akkor is megvenném a könyvet, mert a fordító neve védjegy. Ilyen Géher István is.

– És egy kis hazai?

–  A külhoni mestereknél azonban jobban izgatott egy magyar alkotó. Ő sem mai csirke, hisz valahol a háború előtti klasszikus korban élt és írt, ám most olyan művét olvashatjuk, ami eddig még nem jelent meg. Móricz Naplójának első kötetéről van szó. 1924–25, mindössze két év anyagát tartalmazza a vaskos mű, azét a két évét, ami óriási fordulatokat hozott az író életében. Csak eseményszinten: beleszeret Simonyi Máriába, meghal a mamája, és öngyilkos lesz a felesége. S persze mindennél fontosabb, hogy a történet előzménye egy írói válság. A házasság már nem inspirálja új világok feltárására az alkotót. Minden írása belekeveredik a párkapcsolati szenvedésbe, ahogy Oláh Gábor, az írótárs mondta neki: ha nem vált húrt, íróilag kifullad. S ő váltott, de a váltáshoz kellett egy külső erő, s ez lett az amúgy üreske közepes színésznő.

– Én épp most olvasom, és nem értem a titkát. Akkor is izgalmas, amikor nem.

–  Amikor naplót olvasunk, kukkolók vagyunk, de miért ne lennénk, miért kellene tagadni, hogy érdekel más ember sorsa, s inkább Móriczé érdekelje az embert, mint Fekete Pákóé. S itt most a kukkoló nem akármivel találja szembe magát! Irgalmatlanul mély történettel s ennek a történetnek a folyamatos, önemésztő elemzésével. Letehetetlen mű. Levelek, naplóbejegyzések, versek, művázlatok. Egyszerre látunk egy élettörténetet és egy alkotói történetet. Bekukkanthatunk a hálószobába és az írói módszerbe.

– És milyen szép könyv!

– A Napló kiadása mint könyv is kimagasló. A szerkesztők, Szilágyi Zsófia Júlia és Cséve Anna pazar apparátussal, jegyzetanyaggal látták el a könyvet. Különösen izgalmasak a függelékben hozott levelek, visszaemlékezések, az eseményekhez szorosan kapcsolódó novellák. Így a történetet kétszer olvashatjuk, egyszer, ahogyan Móricz beszámol róla, s egyszer, ahogyan a külső szemlélők vagy a történet más szereplői látták. A Naplók nem fogja überelni a nagy Móricz-műveket, mint a Márai-naplók, de közelebb visz a 20. századi magyar próza minden bizonnyal legerősebb alkotójához.