 |
| Rendeld meg a Polc.hu-n! |
A fiatal brit írónő bizonyára hallat még magáról! Elsőkönyves létére máris nagy a hírverés körülötte, ami azért – igaz, ami igaz – nem a hazájában, hanem Kanadában kezdődött el. Talán éppen azért is, mert Kanadából még London (és általa Anglia) is másként látszik. Éppen úgy, ahogy Phillips is láttatja: London egy túlméretezett város, ahol a „mocskos mellékutcák” és a „nyomorúságos olcsó bevásárlóutcák” képezik azt a „roskatag tartószerkezetet”, ami „London csillogó homlokzatát tartja”.
Nos, e kritikus megjegyzés búvópatakként hálózza be a regényt, ami látszólag egészen másról szól. Ugyanis legfelületesebb megközelítésben is legalább három olvasata van: az imitt-amott a szókimondó pornográfia határát súroló love story, aztán egy sokoldalú, bár lecsendesített társadalombírálat (ami a vallástól kezdve az egyén érvényesüléséig sok mindent érint), és nem utolsó sorban a buffa-szerű, felszabadult irodalmi ötvözet, ami antik forrásokból táplálkozik, de bőségesen visszatükröződik benne a reneszánsz és barokk életszemlélet is – aktuálisan korunk nyelvére adaptálva. Nem is véletlenül, hiszen éppen ez a két életszemlélet és művészeti irányzat használta leginkább mintaképül az antik hagyományt. Gondoljunk csak Monteverdi vagy Lully művészetére (és a „Napkirály” XIV. Lajosra, aki talán éppen Apollóntól kölcsönözte manírjait), vagy Gluck-ra, de még a 19. században is beleütközünk Offenbach mitológiáról vallott fülbemászó felfogásába. Miért is korunk maradna ki mindebből?
Valahogy Marie Phillips is így gondolta, sőt, egy interjúban el is mondta, hogy cambridge-i tanulmányaiból, egy professzorának fejtegetéséből vette a késztetést, hogy az örökéletűnek mondott ógörög istenek létezését továbbgondolja. Már csak bátorságot kellett vennie, hogy nőktől szokatlan szókimondással és kendőzetlenséggel ábrázolja a dolgokat. (Dicséret illesse a fordítót is leleményes teljesítményéért!) És még valami: az Athéni Olimpia óta senki nem tett ekkora jószolgálatot a görög mitológia alaposabb megismerésének!
| A görög mitológiából ismert istenek, Aphrodité, Apollón, Arész, Artemisz… – és még csak az A betűnél tartunk -, ma is élnek: Londonban. Ez, ugye, azért egy-két dolgot megmagyaráz? Van egy kis házuk, melynek állapotáról nem sok jót mondhatunk: lényegében az összedőlés küszöbén áll. Még szerencse, hogy ételre nem kell költeniük, Dionüszosz bora pedig mit sem veszített hajdani minőségéből. Társaságnak ott van a többi isten, nem csoda hát, ha lassan egymás agyára mennek. A halandók sem dobják fel őket: Apollónt nem hívja vissza az ügynöke, és Aphrodité szextelefon-kuncsaftjai sem éppen a legrokonszenvesebb figurák.
Alice és Neil is Londonban éli csendes és türelmes életét. Hogy félénk, szemérmes barátságukból valaha szerelem legyen, ahhoz bizony isteni beavatkozásra lenne szükség, ám az olümposzi istenek nem igazán segítőkészségükről híresek, hiszen lekötik őket saját konfliktusaik, a bosszúállás, melyet újabb bosszúállás követ. Így megy ez már évezredek óta, nekünk, halandóknak azonban terveink megvalósításához nem állnak rendelkezésünkre évezredek. Szerencsére (?) felgyorsulnak az események… |
