Peónia – aki minden szabályt felrúgott

Jómagam nem sokkal a háború után, még kiskamasz koromban szerelmesedtem bele a kínai (és japán) irodalomba. Persze nem éppen Lin Jü-tangba (ahogyan akkoriban írták és  mondták), sokkal inkább az ókori és középkori írókba és költőkbe, akiknek mesés regényei és versei az ötvenes-hatvanas években a „népek barátsága” jegyében jelentek meg sorra, különféle gyűjteményes kötetekben.

Ezeknek is volt persze előzménye: Kosztolányi fordításában a Kínai és japán versek apám kedvenc olvasmánya volt, gyakran idézett belőle az ebéd utáni asztalnál. A keleti bölcselet, a lényegláttató észjárás olyan mélyen belém ivódott, hogy mind külsőségeimben, mind gondolatvilágomban elkezdtem kínaiként élni. Meg is kaptam érte a magamét a barátaimtól. Mindezek ellenére Lin Jü-tanggal sokkal később, csak érettségi előtt találkoztam. Mert az Amerikában és Európában élő és alkotó író nekem nem volt eléggé „eredeti”. Az is igaz, hogy ezt a tényt is csak a háború alatt megjelent fordításokból ismerhettem, mert 1949 után úgy hallgattak róla, mint ha nem is létezne. De az is lehet, hogy az akkoriban még vízcsapból is folyó Amerika-ellenes propaganda hatott rám. Most persze már más a helyzet. A kínaiak megítélésével kapcsolatban is. A világ vezető gazdasági hatalmaként, autochton módon kifejlődött kulturális alapjaira támaszkodva a mai Kína egyre erősödő fölényérzetet él át, és világszerte annak elismerésére számít. Lin Yutang érzelemteli írásai talán már nem aktuálisak, mégis egy nagy nép megváltozni akarásának legelső csírái bontakoznak ki bennük. Érdemes erre odafigyelnünk, akár még okulhatunk is belőle. És hát akit mindez nem nagyon érdekel, az is jól fog szórakozni Vörös Peónia érzelmes szerelmi történetén.