Nem rém rendes, hanem modern család – és nagyon jó!

Ha inkább a krimikre gerjedsz »

Pedig az előjelek baljósak voltak: elsőre semmi újat nem hoz a leosztás, semmi olyat, amit ne láttunk volna már máshol. Van egy házaspár nagy korkülönbséggel, totál különböző korú gyerekekkel, a férj felnőtt fia egy másik fickóval alkot egy nagyon esélyegyenlőségi párost (a meleg pár egy vietnami kisgyereket fogad örökbe, hogy még teljesebb legyen a kép), és adott egy harmadik, „normális” pár, Claire és Phil, akik a hagyományos, kamaszokkal birkózó szülők figuráját hozzák.

Mondom, ez így semmi extra, ennyi egzotikumot bármelyik epizód hoz a Született feleségekből (nem állom meg, ha már így szóba hoztam: olyan erős kezdés után akkora visszaesést, mint a Lila akác közben történt, én még nem láttam). Sőt, a baljós előjelek közé sorolható az egyik főszereplő maga is: Ed O’Neill, a jó karban lévő hatvanas férfi szerepében, az alig középkorú kolumbiai feleséggel maga a rizikó. Hiszen Al Bundyként hosszú évekig, egy igazi kultsorozat arcaként már megmutatta, milyen egy nagyon vicces családban nagyon vicces férjet alakítani. Azt gondolnánk, láttunk már tőle minden arcot, minden gesztust, megmutatott már mindent.

Minden bizonnyal ő maga is így gondolhatta ezt, ugyanis élete legfontosabb figurája után nagyon más szereplők bőrébe bújt: a Dragnet – Gyilkossági akták, illetve a New York sűrűjében című sorozatok főszereplőjeként végig úgy játszott, mint aki a felvétel előtt ecetes citromot nyalogatott. Baljós, komor, gyilkosságokat felgöngyölítő, sok szörnyűséget látott nyomozónak adta el magát – emlékszem, a promóció fontos elemeként hangsúlyozták, hogy idősödve is milyen harcművészetek mestere és napi gyakorlója. A pipogya Al Bundy helyett egy hatvanévesen is masszív, veszélyes fickót láttunk.

Erre most újra sitcom, újra viccek, újra családfő, újra szokatlan (itt: modern) családtagok? Azért sem lehetnék soha jós a Budapest tévén, mert a sorozat terveiről szóló első hírre dupla nullát írtam be a noteszembe, arra készülve, hogy majd páros lábbal fogok ugrálni rajta, ha lefutott az első évad.
És nem. Megérdemelten kapta a legjobb vígjátéksorozatnak járó Emmyt a széria, ez tényleg nagyon jó!

Először is, fontosak a különbségek: a rém rendesben Al Bundy csórósága az egyik alapmotívum volt, itt a családfő gazdag, más tehát a háttér, a kulissza, a motivációk. Szintén más a figurák viszonya is: míg az Egy rém rendes családban az akkori korszellemnek megfelelő módon a családi kötelékek felbomlása, a viszonyok relativizálása volt a jellemző, addig ez a család annyiban egyáltalán nem „modern”, hogy az Ed O’Neill által játszott Jay Pritchett igazi családfő. Egyébként is most ez a trendi, nézzétek meg: a Zsaruvértől a Sons of Anarchyig, minden ma sikeres sorozatban a család egy működőképes struktúra. Még akkor is, ha előbbiben a családi asztalnál ülők múltja, foglalkozása és elvei már magukban rejtik az örök konfliktust, utóbbiban pedig a motoros banda feje a korábbi vezető nejével él együtt, míg jobbján az alelnök az előző bandavezér fia… és mégis, az asztalfőnek rangja van, a családnak értelme és funkciója van.

Ha a „modern” jelzőt valahogy magyarázni akarjuk, akkor az leginkább a családfa kuszaságából adódik; tényleg olyan, mint azok a szerencsétlen fák a Hűvösvölgyi úton, összevissza görbülve, kioperálhatatlanul odanőve a kerítés rácsai közé. Itt is ez a helyzet: van közösen nevelt gyerek, és bár a családfő előző házasságából származó fiú meleg, de mégis van „unoka”, ugyanis a pasijával örökbe fogadnak egy gyereket – a másik ágon, Jay lányának viszont egy papucsférje és három gyereke van… mindegy, bonyolult, na.

De mitől jó? Mert régen tapasztalt módon vicces. Az Office jobb pillanatait idéző módon, egykamerás módszerrel rögzített sorozat, „elkapott” pillanatok és direkt nyilatkozatok váltják egymást. Jó azért is, mert tömény, nem nyújtja az előkészítést, a poén feladását, hanem azok (értő füleknek) kellemes sűrűséggel követik egymást. Jó, mert szemtelen, és egyszerre vágja a konzervnyitó nézők arcába a gyereket örökbefogadó meleg párt a maga természetességében, és használja ugyanakkor (rögtön ki is fordítva, az élét elvéve) a melegekkel kapcsolatos sztereotípiákat. Azt sem hiszem, hogy egyetlen amerikai hispán is megsértődött azon a jeleneten, amikor az activityző, kolumbiai származású anyuka a mutogatásból még azt sem tudta lefordítani, hogy „egy szó” – kegyetlen volt, de kegyetlenül vicces is.

Jó a sorozat, mert ismeri az embereket. Vígjátéksorozatban olyan őszinte küszködést, mint amit a Ty Burrell alakította papucsférj mutat, ritkán látni. Kegyetlenül pontosak a szerzők: a festett szemű, nyafka emós popsztárokról ugyanúgy tökéletes a gúnyos látlelet, mint a szüleiket manipuláló kamaszokról, a jogaikat „túlvédelmező” melegekről, vagy az anyatigrisként Mussolinivé keményedő feleségről. És igen, a legjobb a szánalmasan, de mégis szimpatikusan küzdő apuka, aki mindenképpen „cool  fater” akar lenni, okostelefonnal, netes szlenggel és erőltetett lazasággal.
A Modern Család olyan, mint a legjobb paródia rólad, a szüleidről, a gyerekeidről – nevess rajta, mert tükörbe nézel.