A realityk igazi nyertesei

Mire képes az ember azért, hogy – egy játékban – hozzájusson egy akkora nyereményhez, amely alapjaiban változtathatja meg az életét? Belehazudhat a másik szemébe, szövetségeket formálhat a vetélytársak kiejtésére, majd a barátait is hátba támadhatja? Ha valaki így viselkedik, akkor a való életben is ilyen? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták azokat, akik nyomon követték a hazai valóságshow-k legutóbbi szériáit. Valóban egy olyan mesterséges, miniatűr világról van szó, amely hűen képezi le a valóságot? Elemzők, szociológusok, sőt politikusok vallják be – ki szemlesütve, ki büszkén –, hogy nézik ezeket a műsorokat, sőt van, aki egyenesen azt állítja, hogy a valóságshow-knak megvan a maguk haszna, tanulsága – de mitől lesz jó egy realityshow? Mitől élvezi a néző, és mit ad (a nyereményen kívül) a szereplőnek?

Homo politicus

„Először egy zseniális blog miatt néztem bele, de aztán szinte függő lettem” – írta az Éden
Hotelről Török Gábor politológus, akitől – komoly elemzőként – igencsak meglepő volt ez a beismerés. Sőt még ennél is tovább ment: ha rajta múlna, legalább egy évadot kötelezővé tenne a politikai szakértőknek, a műsor szerkesztői ugyanis minden kulcsfontosságú kijelentésnél, esetleges pálfordulásnál bevágták a szereplők korábbi megnyilatkozásait.
„Milyen szép és hasznos lenne ugyanez olykor a politikai hírekben is” – jegyzi meg.
A politológus szerint a műsor kiválóan alkalmas volt arra, hogy megfigyeljük, miként viselkedik a „Homo politicus”, a politizáló, a közéletben aktívan részt vevő ember. Láthatjuk, hogyan szövetkeznek, manipulálnak és taktikáznak a szereplők, ki több, ki kevesebb sikerrel és tehetséggel. „Megtapasztalhatjuk, hogy a dominanciáért, a hatalomért folytatott küzdelemben mennyire veszélyes az emberi butaság, és hogy a tudatlanságnál van egy még ártalmasabb: a rosszul tudás.” A küzdelem szélsőséges viselkedéseket is előhoz: van, aki mindenáron következetes marad a korábbi kijelentéseihez, mások ide-oda csaponganak, ezért gyakran elveszítik a többiek – és a nézők – bizalmát, ez szintén ismerős lehet a politikai életből, véli a politológus.

Szereplő üres kézzel

Ugyanennek a műsornak a legnagyobb vesztese valóban a saját bőrén érezhette, hogy mit jelent a bizalom, illetve annak a hiánya. Örkényi Aliz az elsőtől az utolsó percig játékban volt, mégis üres kézzel távozott, mert döntős társa nem tartotta be korábbi ígéretét, és nem bízott eléggé Alizban ahhoz, hogy a végén egyenlően osztozzanak a nyereményen. „Óriási önismereti teszt volt a játék – mondta utólag a 22 éves főiskolai hallgató. – Nem gondoltam volna például, hogy valaki újra és újra a szemembe hazudik, hát itt bebizonyosodott, hogy ez simán előfordulhat, én pedig túl hiszékeny vagyok ahhoz, hogy időben észrevegyem – fűzte hozzá. – Én voltam az egyedüli, aki nem tudott rögtön beilleszkedni a csapatba. Anyukám mindig arra tanított, hogy háromszor is fontoljam meg a véleményemet, mielőtt kimondom, ezért is maradtam diplomatikus.” Így persze nem is tartozhatott a „kemény maghoz”, akik több alkalommal is feláldozhatónak nevezték – utólag talán ez bántotta a legjobban. Mégsem bánta meg, hogy jelentkezett a műsorba, azt mondja, nem ettől várta, hogy beindítja a karrierjét. „Ésszel és kitartással is el tudom érni azt, amit szeretnék” – mondja a rendezvényszervezőnek készülő lány. Visszanézve a szereplését, úgy látja, hogy a telekamerázott mesterséges környezetben is képes volt ugyanúgy viselkedni, mint a való életben, igaz, az első időszakban nehezen oldódott fel. Tapasztalatai szerint a hatalmi viszonyok is a kinti élethez hasonlóan alakultak: egy-egy csoport tagjai általában igénylik, hogy legyen vezetőjük, néha szükségük van egy tanácsadóra – ezt a szerepet volt is, aki betöltötte a műsorban –, és vannak olyan emberek is, akik irányító nélkül teljesen elvesznek. „Azért vagyok szomorú, mert a nyeremény nélkül nem tudok belevágni új kihívásokba, de boldog vagyok, mert már tisztán látom, hogy milyen ember vagyok, és milyen ember szeretnék lenni” – összegezte a tapasztalatait.

Óvatos pszichológus

A valóságshow-k legújabb generációinál már elvárás, hogy a szereplőválogatás pszichológus bevonásával történjen, mert volt már rá példa – itthon és külföldön is –, hogy egy-egy szereplő teljesen összeomlott a siker vagy a sikertelenség terhe alatt, ezeket az instabil személyiségeket már az elején megpróbálják kiszűrni. A pszichológus szakértő számára az a legjobb, ha a szereplők minél inkább „normálisak”, minél kevésbé szélsőségesek – ez persze néha ütközik a szerkesztők érdekeivel. „Már a válogatáskor látszik, hogy ki lesz az, aki szereti, ha nála van a kontroll, ki lesz biztonsági játékos, és kire kell majd külön figyelniük a szerkesztőknek. De voltak olyan jelentkezők is, akiket egyáltalán nem javasoltam a műsorba engedni, volt vétójogom” – mesélte Szűcs Mónika pszichológus, aki az Éden Hotel stábjának tagja volt. Szerinte azok a szereplők igénylik a legnagyobb odafigyelést, akik elfojtós típusok, akiken nem látszik, hogy mi zajlik bennük, velük mindig többet kell beszélgetni a stábtagoknak, nem szabad magukra hagyni őket. A pszichológus szerint fontos az előszűrés és az „utógondozás” is, nem mindenki alkalmas arra, hogy valóságshow-ban szerepeljen. Számít, hogy ki milyen környezetből érkezik, van-e munkája, családja, hogyan viseli az elszakadást. Minden szereplőnek készülnie kell, hogy a kezdeti népszerűség, a nagy érdeklődés egyszer megcsappan – muszáj terhelhetőnek lenniük és bírniuk ezt a hullámvasutat.

Tapasztalt szerkesztő

„Egy miniatűr világ, amely teljesen hűen képezi le a valóságot. Ugyanúgy küzdünk a céljainkért, mint a való életben: van, aki hazudik, hátba támad, és akad, aki csak az egyenes útban hisz” – összegezte tapasztalatait Bagi Márta, aki főszerkesztőként az összes legnézettebb hazai valóságshow készítésénél közreműködött. Ez egy teljesen speciális műfaj, a készítők 24 órában figyelik a szereplőket, és vadásznak azokra a párbeszédekre, amelyek később kulcsfontosságúak lehetnek. A szerkesztők pedig újabb és újabb csavarokat építenek a játékba, hogy az a szereplők és a nézők számára is minél izgalmasabb legyen. „A játékosok teljesen el vannak zárva a külvilágtól, nem tudják, mi történik az otthoniakkal, ezért szükségük van támogatásra a műsor készítői részéről, de ezt úgy kell megoldanunk, hogy se a szereplő, se a műsor ne sérüljön. Az ideális szerkesztő nagyon jó emberismerő, rendelkezik pszichológiai és pedagógiai érzékkel is” – tette hozzá az Éden Hotel főszerkesztője, aki a kolumbiai forgatásra meghívta szerkesztőnek egy korábbi reality résztvevőjét is, így volt a stábban valaki, aki a kamera túloldaláról is ismerte ezt a nem mindennapi helyzetet. „Akkor jó a műsor, ha vannak benne olyan szereplők, akik még nekünk is meglepetést okoznak” – mondja. Ez így volt a dél-amerikai forgatáson is: a válogatáson remek stratégának bizonyuló egyik játékos például teljesen „elveszett” a mesterséges körülmények között, kifordult önmagából, és volt olyan szereplő is, akit a döntőbe vártak, de viszonylag hamar elvérzett. „Mást hoztak, mint amire számítottunk, de ettől ők nem voltak rossz szereplők, színesítették a műsort. Az élet is sokszor alakul másképp, mint gondoljuk” – magyarázta a főszerkesztő.

Tévés barátaink

„A valóságshow izgalmas átmenet aközött, hogy valamit átélünk a barátokkal, vagy megnézünk valamit egy hollywoodi filmben – az egyik nagyon közeli élmény, a másik nagyon távoli. A valóságshow pedig valahol a kettő között van” – mondja Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ezek a műsorok szerkesztettek, a készítők sűrítenek, csavarokat tesznek bele, a nézők viszont úgy érzékelik, hogy az izgalmas fordulatok maguktól, spontán alakulnak. „Ennek az a veszélye, hogy a saját életük elértéktelenedik, szürkének tűnik a jól megszerkesztett műsor mellett – legalább akkora lesz a különbség, mint egy természetes és egy erősen megphotoshopolt nő között.”
Bizonyított tény, hogy akinek sokat halljuk a hangját, és sokat látjuk az arcát, az fontossá válik, vagyis előfordulhat, hogy a napi szinten látott szereplőt közelebb érezzük magunkhoz, mint a rokonainkat, akiket csak húsvétkor és karácsonykor látunk – magyarázza a szakember.
„Én például nem hagyom, hogy Russel Crowe kiszorítsa az életemből az unokatestvéreimet, pedig az ő filmjeit nagyon kedvelem” – mondja Szvetelszky Zsuzsanna. Ugyanakkor Magyarországon is létezik olyan súlyos elszigeteltség, amelyben jótékony hatása is lehet a napi szinten visszatérő „televíziós ismerősöknek”, és talán mindenkinek jót tesz, ha – a műsorok által – bepillantást nyer egy merőben másfajta közegbe, és a sajátjától olykor egészen eltérő világot ismerhet meg.