Márai azonos című darabja talán nem az író legjobb alkotása, 1940-ben mégis óriási sikert aratott. A most készült film esetében ez nemigen valószínűsíthető, bár Sipos József rendező már részesült nemzetközi elismerésben korábbi Márai-adaptációja, az Eszter hagyatéka kapcsán.
 |
| Marozsán Erika Fotó: kaland-film.hu |
Vontatott, kimért a felvezetés. Marozsán Erika, az ünnepelt orvos felesége kiszáll a kádból, majd a tükör elé áll (a tükörbe nézést gyakran ismételgeti később is a lakás más pontjain és egyéb helyszíneken). Hosszan babrál gusztusos, korhű piperékkel, előkerül egy múlt századi hajszárító is. Ezt sokáig lengeti a haja előtt, de nem tudjuk nem észrevenni, hogy a készülék egyébként működésképtelen. Mindegy, szép tárgy, elnézzük neki. Marozsán is szép, úgyhogy neki is. Törőcsik Mari, a ház alkalmazottja ezalatt aznapi postát bontogat, közte egy, a feleség útlevelét tartalmazó borítékot. Utóbbira felhívja az időközben hazaérkező férj, Kádár professzor figyelmét, aki gyanút fog, hogy itt bizony baj lesz. És lesz is. Nyikorog a parketta, Törőcsik Mari néha vágóképként felsóhajt egy széken, közben a házaspár készülődik a férj tiszteletére tartott ünnepélyre. Néhány előjelet kapunk a későbbi fordulatok értelmezéséhez; a feleség pár mondatban bevallja, hogy boldogtalan. De nem mélyednek el nagyon a témában, inkább elindulnak a Gellért Szállóba.
Itt az orvos fiatal beosztottját játszó Csányi Sándor egy oszlop mögött bujkálva már várja őket, majd felmond főnökénél arra hivatkozva, hogy szerelmes, és ezért külföldre kell költöznie. Gondolhatnánk, hogy végre felgyorsulnak az események, sejthető, miről fog szólni a maradék egy óra, de nagyot tévedünk. Hosszú tablóképek, suhanó estélyik, feleség és szerető közti titkos, emeleti találka, teljes dalbetéten átívelő, sokatmondó pillantások következnek, az énekesnő azt búgja: „közeleg az utunk vége”. Nemsokára a feleség a terem közepén elájul, úgyhogy a férj kórházba viszi és kivizsgálja. A röntgen halálos ítéletet mutat, az igazi dráma pedig a férj és szerető kiélezett beszélgetésében teljesedik ki, ami azért tartogat meglepetést.
Rejtély, hogy miért a Derrickből ismert Gerd Böckmann játssza Kádár professzor szerepét, bár elfogadhatóan büszke öregúr, csak ne gesztikulálna úgy, mint egy prózába tévedt operaénekes.
 |
| Gerd Böckmann Fotó: kaland-film.hu |
Marozsán Erika távolba révedni és sírni is megindítóan tud, Csányi Sándor viszont egyre kevésbé megy el ügyeletes amorózónak. Jobb volna persze nemcsak a külsőségek miatt emlékezni rájuk, de a film sajnos éppen annak súlyát veszi el, mi játszódik le a fejekben. Érthető, hogy a mozi más ritmust, több helyszínt igényel, mint egy színpadi kamaradráma, de Márai írásához képest változik az események tempója, borul az időrendje, ez pedig határozottan árt a filmnek. Az eredeti mű a rácsodálkozást és megdöbbentést precízen adagolja, itt viszont túl hamar túl egyértelmű minden, nincs igazi feszültség. Van helyette időhúzás, álomszép fények és városképek, tisztességes aláfestést nyújtó zene. A hangsúlyosabb mellékszereplők (Eperjes Károly, Nagy-Kálózy Eszter) illusztrisak, élvezetes nézni őket, mégis alig kapnak teret, a forgatókönyv száműzi a Márai-műben meglévő dialógusok rájuk eső részének javát. Pedig segíthettek volna gazdagítani a főbb karakterek jellemét, tartalmasabbá tenni a kínosan vánszorgó időt. Kár, hogy a lassúság éppen a film drámaiságát csonkítja meg, mert nemcsak Márai műve jó, hanem a szándék is, amivel hozzányúltak.
