Justin Timberlake vagyonokat oszt a szegényeknek

Kész csoda, hogy Timberlake és Jessica Biel, az ismét összejövőben lévő expár hogyan tudott tavasszal időt szakítani egy tisztességes szakításra. Justin ugyanis annyit forgat, hogy lassan gyakrabban találkozunk vele, mint a fodrászunkkal. A Rossz tanár és a Barátság extrákkal című filmek után ezen a héten a Lopott időben feledteti kétes emlékű, ’N Synces-karrierjét, és szerencsére ezúttal már nyomokban sem viseli a fiúcsapatot idéző göndör fürtöket.

Az egyre inkább színészi útra térő énekes úgy tűnik, egyébként is kíméletlen zárójelbe teszi az egykori bandát. Kijelentette: „a csapat nem volt számára tényező”. Később nyilván eszébe jutott, hogy nem árt adni a diplomáciára, mert nyilatkozata további részeiben elismerte, hogy a csapat kiváló ugródeszka volt, de továbbra is tartja magát ahhoz, hogy akkor is hallanánk róla, ha annak idején nem lépi egyszerre a többiekkel a bakfisvisíttató egyentáncot.

Az azóta eltelt tizen-év nemcsak zenei és színészi pályafutására, hanem sármjára is jó hatással volt, bár néha egyenesen öregnek érezte magát a forgatás alkalmával. A Közösségi háló után a Lopott időben is szinte minden szereplőtársa fiatalabb nála, az anyját alakító Olivia Wilde például három évvel. „Minden más filmben, ahol én és Olivia vagyunk a nyitókép szereplői, azt gondolhatnák a nézők, hogy egy párt játszunk. De itt kisétálok, és azt mondom neki:  »Jó reggelt, anya.« Biztos vagyok benne, hogy ez sokkolni fogja a közönséget. A kezdeti sokk azért kezd majd enyhülni, ahogyan hozzászoknak ahhoz, hogy mindenki ugyanannyi idősnek néz ki.” A Lopott idő képkockái tényleg bizarr látványt nyújtanak: a képzeletbeli világban látszólag mindenki fiatal. 25. születésnapjuk után az emberek alkarján egy digitális óra kezdi el visszaszámlálni a másodperceket. Az idő fizetőeszköz, tehát aki gazdag, az a szó szoros értelmében időmilliomos, aki viszont szegény, az kénytelen versenyt futni az idővel. Cél tehát jóval több órát, percet, másodpercet keresni a munkával vagy felvenni hitelbe (opcionálisan akár még lopni is), mint elkölteni, különben nullához ér a számláló, ami egyenlő a halállal. A látvány tehát nagyjából megegyezik egy hosszúra nyújtott videoklipével, legalábbis ami a színészek ráncainak számát illeti: könnyen előfordulhat, hogy egy férfi lánya, anyja és anyósa egyaránt friss diplomás szépségkirálynőnek látszik. Justin a valóságban nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen lenne megállítani az időt, bár belátja, a világ szinte megszállottja annak, hogy mindenki fiatal maradjon. Mivel az általa megformált karakter a gettóba született, szegény fiú, akit a film harmadától már vég nélkül üldöznek szerelmével, Sylviával (Amanda Seyfried) együtt, ezért Timberlake-et többnyire vágta közben látjuk. Látszólag jól bírta az iramot, de elárulta, a vádlija már erősen kikészült a megerőltetéstől. „Ez a film fizikailag a legkeményebb munka, amit valaha csináltam, beleértve a világ körüli turnét. A sérülések pedig csak tovább emlékeztetnek arra, hogy már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam.” A megpróbáltatások ellenére nem bánja, hogy elvállalta a szerepet. Komoly kérdésekkel találta szembe magát, sok jelenet során saját démonaira és félelmeire ismert rá, az pedig már az első pillanattól egyértelmű volt, hogy élvezni fogja a forgatást. „Fegyverek, autós üldözés, néhány ember seggbe rugdosása, és végül megcsókolni Amandát…, persze, hogy arra jutottam: igen, oké, benne vagyok.”

‘N Sync: Szerencsére már nem viseli a fiúcsapatot idéző göndör fürtöket

A film valóban komoly kérdéseket feszeget: hatalmas vagyonok csoportosulnak egy-egy ember kezében, óriási a szakadék az egyes társadalmi osztályok között, a hatalom pedig tudatosan törekszik a nyomor fenntartására, hogy a piac továbbra is számukra megfelelően működjön, így tartva fenn a „darwini kapitalizmust”. Az első félórában tapsikolunk az eredeti ötlet feletti örömünkben, de félidőben már csak unottan majszoljuk a popcornt, és néha az óránkra nézünk, hogy mennyi van még hátra. Nem az életünkből, hanem a moziból. Korrektre gyártott filmről állunk fel, de messze elmarad az az izgalom, amit ígért, ahogy az a társadalomkritika is, aminek a lehetőségét tartogatja. A jók és a rosszak, a szegények és gazdagok úgy csapnak össze, mint valami népmesében. A főhős először hollywoodi Rózsa Sándorként osztogatja igazságosan a zsákmányul szerzett éveket, majd a gonosz nagyhatalom babaszépségű és romlatlan lelkű lányával szeretnek egymásba, hogy párban folytassák a küldetést. A nyitva hagyott szociológiai és gazdasági kérdéseken túl pedig arra sem fogunk valószínűleg soha választ kapni, hogyan képes Amanda Seyfried létra magasságú cipőben úgy rohanni, ahogy nekünk még lapos talpúban sem sikerülne.