A Nagy Műsorral nem lett vége, jött a Nagy Koncert. Az X-faktor élmezőnye összegyűlt az arénában szerda este. Először is minden szereplő külön-külön megköszönte a lehetőséget és igyekezett teljesíteni. Láthatóan odafigyeltek minden mozdulatra és minden hangra, nehogy elcsússzon a produkció. De milyen lenne az, ha mondjuk Dave Gahanen azt látnánk, hogy koncentrál, miközben a térdére hullik, amikor előadja a Personal Jesus-t? Itt a választóvonal a popsztár és a tehetségkutatós énekesek között.
Benne leszünk a tévében
– Apa, én a Muri Enikőt akarom látni – csipogja a kisfiú az apjának a karjában, ahogy mennek fel a lépcsőn. – Igen, az szerintem is jó csaj, neked is tetszik? – válaszolja a papa vidáman, aztán eltűnnek a bejárat előtti sorokban. Az arénában majdnem telt ház van, rettenetesen sok gyerekkel. A buli úgy indul, hogy az X-Faktor döntősei közösen elénekelnek egy dalt, mintegy bemelegítésképpen, majd megjelenik a színpadon Ördög Nóra, és könnyek között közli, hogy mi, azaz a nézők, részesei vagyunk az X-Faktor történetének. Aha, szóval akkor tévéfelvétel is készül.
Nyilván, mert ezután a műsorvezető egyenként felsorolja a versenyzőket, nekünk pedig tapssal kell megmutatni, hogy mennyire szeretjük őket. Érdekes módon ez senkiben sem kelt különösebb megrökönyödést: engedelmesen tapsolunk. Oké, de akkor most már kezdődjön valami.
A Szabadulj fel című dalt éneklik (Gringo Sztár, ugye). Vigyorognak, lóbálják a karjukat, feszítik a tenyerüket a nézők felé, éppen hogy csak érezhető késésekkel nyomják a legkisebb közös többszörösre hangolt koreográfiát, és sok mindennek látszanak, csak felszabadultnak nem. Ezek a srácok életükben először, és több mint valószínű, hogy egyben utoljára lépnek fel tízezer ember előtt. Jó jegyet akarnak szerezni.
Visszafogott a parti
A közönség sem bulizik: nincsen karlengetés, éneklés, ugrálás, úgy ülünk az arénában, mintha tévét néznénk a kanapéról. Azon gondolkodom, hogy ennek az lehet-e az oka, hogy erre a koncertre feltehetőleg leginkább olyan emberek jöttek el, akik sokat tévéznek, és nem a koncertélményt keresik, hanem az X-Faktor-élményt, vagy egyszerűen csak élettelen a produkció. Talán mindkettő.
Ezután a döntőbe jutott énekesek jönnek sorban, egyesével, és mindegyik elénekel két számot. A blokkok között egy sejtelmes hang közli, hogy éppen ki jön.
Demes Tamás a Let it be-t énekli, viszonylag pontosan, szörnyű kiejtéssel, a hangszereléstől pedig még egy Celine Dion-dal is megfulladna a nyáltengerben, mely így nemcsak a Beatles hattyúdala lett, hanem Demesé is. Őt az úgynevezett „Ikrek” követik, éktelen sivítással, mellbedobással, popsiriszálással és minden egyébbel, ami a szexisségüket hivatott hangsúlyozni. Jól mutatnak, de szerintem szüzek még.
A színpad teljesen basic. Olyannyira, hogy még zenekart sem látok rajta; nem halmoznak el vizuális élményekkel, de sebaj, végre jön egy csaj, aki tényleg tud énekelni. Muri Enikő adja elő a Because of you-t Kelly Clarksontól. Ám ha valamitől félni látszik, az az, hogy megüti a bokáját görkorcsolyázás közben, nem pedig attól, amiről énekel: hogy ha valakit nagyon szeretünk, akkor érte jobban vigyázunk magunkra. Muri ennél sokkal szimpatikusabb, illetve szimpatikus, pont.
Az Apollo 23-ra kicsit megmozdul a közönség. Ugyan a zenefelismerő nem tudja azonosítani a dalt, de utána ők is megköszönik a lehetőséget és a támogatást. Ekkor önt el a jeges rémület, hogy ez kötelező elem és ismétlődni fog.
Intim közelség
A legkellemetlenebb momentum – akárcsak Janicsák Veca koncertjén – DJ Dominique megjelenése, aki az Apollo 23-hoz csatlakozik a Gyere kislány című Beatrice-dal átiratának erejéig. Emellett a Fásy-mulató is olyan kifinomult, mint egy Fabergé tojás.
Néhány érdektelen produkció után Lil C szaltózik be a színpadra, ami kúl. Emellett igazán jól mozog és közben énekelni is tud, a Give it to me közben esetenként még a hangszíne is hasonlít az eredeti előadóéra. Ez tetszik, de csak ha nem nézek oda, mert most már Lil C teljes felsőteste szabadon van, amit Michael Jackson esetében is ízléstelennek találok, de ma este tényleg nem voltam mellbimbókra felkészülve.
A Rocktenorson a közönség már unatkozik, a gyerekek nyűgösek és szaladgálnak a sorok között, de még hátravan a szokásos köszönetmondás és a Time After Time súlyosan félreértelmezett stadionpop változata, de Baricz Gergő és Kováts Vera tényleg aranyosak.
Az As című Kocsis–Muri-duett után még kapunk egy emlékeztetést arról, hogy az X-Faktornak mennyire hálásak, illetve egy közös nagy dalt a szeretetről és reményről, karácsonyra. „Elmúlt ez az év és ez a nap, fogadd hát… az ajándékomat.” Ez benne a rím.
Végül megjelenik Malek Miklós is, aki bár antipatikus, a maga módján vonzó. Sztárolja kicsit a győztest, Kocsis Tibort, akiről sem azt nem tudom elképzelni, hogy tényleg amatőrként kezdte a versenyt, sem azt, hogy valaha igazi profi lesz.
Hiába a sok fellépő, a mindenhonnan összehordott repertoár, ez nem koncert volt, hanem színpadra állított tévéműsor, ahogyan a fellépők sem énekesek vagy sztárok voltak, hanem tapasztalatlan fiatalok, akik most popsztárosat játszhatnak néhány hónap erejéig, melynek a csúcspontja a ma este arénás koncert volt, és hát… ezért nagyon hálásak.
