Viszont azok után, hogy százméteres sorok kígyóztak a SYMA csarnok előtt tegnap este, lehetetlen volt parkolni, és ezrek fagyoskodtak együtt Thomas Andersért, a nosztalgia fontosságát sem becsülhetjük alá.
Szemlátomást van, akiknek egy tüdőgyulladást is megér az élmény: sokan jönnek gyalog, magassarkúban a Keletitől, és kérdezősködnek, hogy hol van a csarnok, még hargitai rendszámú autókat is láthatunk. Elsősorban középkorúak vannak itt ma este, akiknek talán többet jelentett a Modern Talking, mint a két főnfrizurás énekes, akik statikusan állnak a színpadon és kellő átéléssel néznek a közönségre.
Mivel a zenekar feloszlott, és a szőke Dieter Bohlen egy német tehetségkutatóban zsűrizik, csak Thomas Anders, azaz a barna jött el, de ez nem zavar senkit: óriási az öröm, amikor megjelenik, pedig nem csinál belőle nagy cécót. Jó szabású az öltönye, szépen van vágva a haja, ennyi. Ettől még persze lehetne antipatikus, de mégsem az.
„Jó estét, Budapest, boldog új évet” – hangzik el az első szám után, és mint annyiszor, ezzel zsebben is van a közönség. Pedig Anders nem egy színpadi ember. Nem feszeng ugyan, miért is feszengene harminc év színpad után, de olyan visszafogottam mozog, hogy az ember azt gondolná, hogy még házibuliban sem mer táncolni. Mindegy, a Modern Talking sem a koreográfiáiról volt híres. Viszont élőben énekel.
A műsor jól van felépítve, az elején Anders szóló munkáival melegítenek, majd egyre szaporodnak a megkerülhetetlen slágerek. A rajongók önfeledten táncolnak és énekelnek, és olyan is akad, akit a nosztalgia kedvéért kicsivel többet ivott a szokásos egy pohár pezsgőnél, és ki kell vezetniük a biztonságiaknak.
Anders éneke sokat merít a német, úgynevezett „Schlager” hagyományaiból, ami furcsamód csak most tűnik fel, amikor azt próbálom értelmezni, hogy miért szól ez az egész olyan bugyután, amikor a maga módján egészen összetett, legalábbis a szokásos három dúr akkordnál több van benne.
Jön egy lassú szám, gitárszólóval. Ha nem tudnánk, hogy ki énekel, vagyis azt, hogy illik cikinek tartani, akkor semmivel nem cikibb, mint az Evanescence gitárballadái, ugyanis pont ugyanolyan. A következő szám, ha nem úszna szoft diszkóban, akár George Michael is lehetne, egy elesett pillanatában.
Közben Anders sokat beszél, angolul, amit a többség kevéssé ért, de Bohlenről, aki a számok nagy részét írta, egy árva szó sem esik. Utálják egymást. A Modern Talkingból egyébként Bohlen volt a bicskanyitogatóan irritáló, szegény Anders pedig, lévén, hogy majd egy tízessel fiatalabb a buldog habitusú Bohlennél, húszévesen egyszerűen túl szép volt még férfinak, ezért rásütötték, hogy meleg. Most már csak azt mondanánk, hogy simulékony, és csak nagyon finoman alázza egykori társát. Anders a Modern Talking nélkül valószínűleg egy senki lenne, ugyanakkor ő maga a Modern Talking fele, és ezt kell kezelnie valahogy. Mivel ezt sikerül neki nagyrészt elegánsan megoldani, megadhatjuk neki, hogy gentleman.
