“A táska” meghatotta a magyar közönséget

Hosszú konferálás után lép a meghatott franciákból, szabadbölcsészekből, illetve egyéb művészfélékből álló közönség elé az angol nő, aki olyan sokáig volt szerelmes, hogy társa mellett ő is francia lett.

A színész-énekesnő a Nagyítás című botrányfilmben tűnt fel először, de igazi hírnevet a Serge Gainsbourg-ral való kapcsolata és zenei együttműködése hozott neki. A dalokat a félperverz, félénkségét alkoholban oldó és Gitanes-füsttel leplező Serge írta, a fiatal Jane pedig elénekelte, elvinnyogta, és ha kellett, ellihegte őket. Ami John Lennon és Yoko Ono volt az angolszász közönségnek, az volt Serge és Jane a franciáknak. Birkin Bardot mellett – aki szintén Serge szeretője volt – a hatvanas–hetvenes években francia szexszimbólum volt, ma pedig tiszteletbeli divatikon a világ egyik legdrágább táskájának ihletőjeként, melynek hírneve még az övét is túlszárnyalta. „Most, amikor a lányom (Charlotte Gainsbourg színésznő) Amerikába megy, megkérdik tőle, hogy valóban a táska lánya-e?” – mondta 2005-ben a New York Timesnak. 

Ma este viszont itt van, és azért énekel, hogy segítsen a japán katasztrófa áldozatainak. Mi mást, mint Gainsbourg-dalokat? Ezt tette egész életében. A turné előzménye spontán jótékonysági koncert volt Tokióban, melyre egyből jött az ajánlat turnéra is. Birkin csak a japán zenészekkel vállalta, ők pedig jöttek.

Fehér ingben, fekete nadrágban áll színpadra, de nem is kell neki semmi fakszni, az arcában van az ereje, nem abban mondjuk, hogy olyan vékony, mint negyven éve volt.

Az első meglepetés az, hogy a dalokat teljesen áthangszerelték: Nobuyuki Nakajima, a zenei rendező és pianista a sokszor legalább elavultnak, de inkább idegesítőnek tűnő Gainsbourg-dalokat úgy hangszerelte át, hogy az édestől az avantgárdig mindent belefogott, és a hangzás mégis egységes, és főleg kellemes, de annál még egy kicsit több is talán. Hirtelen nagyon jónak tűnnek.

Birkin nem valódi énekesnő, sőt a hangja vékony, inkább egy kislányéra emlékeztet, ahogyan az egész lénye is: az örök gyermeknő prototípusa, zsebre tett kézzel énekel, és úgy általában elmondható róla, hogy olyan, mintha a levegőn járni és támaszkodni is tudna amellett, hogy belélegzi.
A Les yeux pour pleurer után magyarul köszöni meg a tapsot; egyébként igyekszik angolul beszélni, de sokszor elveszti a fonalat, és franciául folytatja. A Comic Strip humorosra sikeredett előadása után úgy konferálja fel az Amours des Feintest, hogy az volt az utolsó szám, amit Serge írt neki, a halála előtt. Furcsa lehet olyan dalokat énekelnie, melyek róla szólnak, de úgy tűnik, Birkin tudatosan engedi, hogy a dalok szerzője rátelepedjen, és azokat nem csupán előadja, hanem inkább átengedi magán őket.

A Ballade de Johnny-Jane olyan szirupos, hogy alig ismerek rá. A hegedűs csaj úgy trillázik, mint valami egzotikus kismadár. Mellettem a hazai zenekritikusok egyik legszigorúbbja áll, és könnyezik.

A Mon amour baiser közben az énekesnő fogja magát és lepattan a színpadról, és a közönség közepén örömködik, repked. Utána elmondja, hogy sikerült negyvenöt perc alatt megtekintenie a zsinagógát és a Bazilikát is, és hogy nem is remélte, hogy ennyien eljövünk egy hajóra megnézni őt. Akkora tapsot kapott, hogy nem bírta, és ő is elsírta magát.

A medence c. filmben, Alain Delon-nal

A Nagyítás c. filmben David Hemmings-szel

A Melody Nelsont azzal vezeti fel, hogy éppen terhes volt Charlotte-tal, amikor készült. Annak idején senki nem vette meg, most pedig a század egyik legjobb dalának számít; ezzel kíván kitartást az éhező művészeknek.

A zenekart úgy mutatja be, hogy minden közreműködőhöz van egy nagyon személyes mondata, melyek közül a legviccesebb az, hogy „a trombitásnak itt sem szabadna lennie, hiszen még gyerek, huszonhárom éves”.

Fotók: Lékó Tamás

A ráadás előtti utolsó szám előtt még elmondja, hogy mennyire csodál minket, amiért kiállunk a jó dolgok mellett, és olyan sokan tüntettünk. Hogy pontosan mit hallott, azt nem firtatjuk, úgyis sokkal jobban illik hozzá a kedves aktivistáskodás, mint a direkt politizálás. Eddig nem hiányzott, de azért a koncert végén feltűnik, hogy a Je t’aime, a leghíresebb (egy szeretkezés hangjait idéző) dal elmaradt, de végül egy fúvósszólam képében csak felidézik, úgyhogy az a pár ember is, aki csak ezért ment oda, boldogan távozik.