A közvéleményt felzaklatták az Operettszínház körül terjengő pletykák, amik azután reppentek fel, hogy Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán a hivatalos álláspont szerint lazábbra vették a köteléket az intézménnyel. „Ezernyi emlék köt ide, ezt nem vehetik el tőlem” – énekelte a musicalrajongók álompárja még a Gershwin-esten, amiből nem lehetett nem áthallani az aktuális eseményeket.
A bulvárhírek azonban nemcsak róluk szóltak, felreppent az is, hogy távozik a fiatal, népszerű énekesek közül Szabó Dávid, de Szabó P. Szilveszter is kikacsintott, és a lapok azt sugallták, hogy feszültség van a művészek és az igazgató között. A négy művész azóta is játszik a színházban, ezért egy este elmentünk a Nagymező utcába, hogy megnézzük, milyen a légkör a színfalak mögött, és hogyan zárták le magukban a történteket Szinetárék és az igazgató, Kerényi Miklós Gábor, azaz Kero.
„Ők választották ezt a Gershwin-dalt, valóban ezernyi szép emlék köti őket ide – mondta nekünk Kero az Operettszínház illatos előterében egy próba után, ahonnan az utolsók között jött ki. – Az egyik szemem sír, a másik nevet. Nekik nagyobb szabadságra van szükségük, és nekem ezt meg kell értenem. A színház olyan műfaj, ami nem áll meg, és mindig jönnek új tehetségek, de ezek a szerelmek megmaradnak, és nyomot hagynak.”
Olyan nincs, hogy nem lehet
Az igazgató úgy gondolja, hogy a hírekkel ellentétben igazából semmilyen botrány nem történt, és arra hivatkozott, hogy ez teljesen színházszerű, hiszen tavaly a Vígszínházból is tíz színész jött el. „Tőlünk most összesen négy ember távozott, Szinetár Dóra, Berecki Zoltán mellett Bőhm Gyuri rendező és Ferenczi Orsi, Szinetárék menedzsere, a sajtósunk. Szerintem ezt azért szellőztették meg, hogy mindenki tudja, hogy vállalnak más szerepeket” – vázolta, mit gondol a bulvárfelhajtásról, de nem bánja, mert valahol ez is reklám. A nézőket legalábbis a jelek szerint nem tántorították el a pletykák, mint mondta, a január–februári jegyeladás három éve nem volt ilyen jó.
Azt mindenesetre nehéz volna rá fogni, hogy nem tartja kézben a helyzetet a legapróbb részletig. Pár perccel korábban még a másnapi médiamegjelenést intézte mobilon a színházteremben, miközben a színészek levonulása után a díszletesek vették kezelésbe a színpadot. Közben nem állta meg, hogy ne szóljon oda valamiért, és amikor azt a választ kapta, hogy sajnos ezt nem lehet, akkor felhúzta magát, és személyesen ment fel a színpadra elmagyarázni, hogy igenis lehet.
Pár év és visszatérnek
Hogy Szinetár Dóráék és közötte feszültség volna, annak a próbán nem látszott jele. Bereczki Zoltán és az énekesnő jelenete után azt ismételgette elégedetten, hogy „Ez igen!”, és úgy megnyomta a szótagokat, mintha valami különleges ínyencséggel állna szemben, csak a visszafordulásba kért kicsivel több lendületet. „Dóri és Zoli megtartották a régi szerepeiket, és pár éven belül lesz olyan szerep, amiben visszatérnek. A kettejük kapcsolata lehet, hogy viharosnak látszik kívülről, de ez egy nagyon mély kapcsolat” – tette hozzá.
Hogy a másik érintett fél is szóhoz jusson, a színfalak mögött Szinetár Dóra nyomába indultam, és közben beleszaglásztam a levegőbe, hogy lássam, milyen a hangulat. Rengeteg lépcsőt és folyosót bejártam az Operettszínház hatalmas, labirintusszerű épületében, ami akkora, hogy még lift is van benne. Többek között egy klasszikus kanlyukba is belefutottam, ahol a formás, harisnyás lábak és az illatfelhők birodalmának vége szakadt, és a csöcsös nők poszterei mellett állott oroszlánszag jelezte, hogy a díszletesek területére tévedtem.
A hátsó büfében a mindenhol uralkodó fegyelem ellenére kedélyes hangulat fogadott, és olyan jelenetek, mint bármelyik munkahelyen, csak itt nem névtelen dolgozóktól, hanem részben az intézmény sztárjaitól, például Szabó P. Szilvesztertől, aki ösztönösen elérte, hogy a középpontba kerüljön, és az inkább csendesen szélre húzódó Szabó Dávidtól. A többiek fesztelen csacsogtak a munkáról, a magánéletükről, és pletykálták ki a nagyágyúkat elismeréssel vegyes rosszindulattal.
Szinetár belenőtt a falakba
Szinetár Dórával együtt mentünk fel az öltözőjéig, ami egy ruhaállványokkal és jelmezekkel tömött folyosó végén áll, és négy színésznő osztozik rajta, a falon színes zsírkrétarajzok a gyerekeiktől. Miután a fodrász lebontotta a haját, és a színpadi ruháját is egyszerűbbre cserélte, azzal melegítettünk be, hogy a rajongóinak nem kell félniük attól, hogy többé nem láthatják az Operettszínházban. Amíg az évadban játsszák a Rebeccát és a Koldusoperát, addig marad a színpadon. A férjével sem szakadnak el egymástól, hiszen a Duett-koncertekkel továbbra is járják az országot.
„Tizennégy évesen léptem ennek a színháznak a színpadára, és annyira belenőttem ezekbe a falakba, hogy nem félek attól, hogy nem fogok visszatérni – mondta. – Korábban voltak időszakok, amikor egyszerre játszottam a Madáchban, a Nemzetiben, a Kamaraszínházban és az Operettszínházban, de aztán egyre több feladatot kaptam itt, és egy idő után hiába jöttek az újabb felkérések, ide kötött a naptáram.” Az eltávolodás előnye az, hogy akkor újra vállalhat máshol szerepeket.
Pontos cél nincsen
„Nekem a mai napig Moliere Tartuffe-je a nagybetűs színház, mert ezt láttam édesanyámtól a Nemzeti Színházban, és kell, hogy az embert szakmailag érjék új impulzusok” – magyarázza az eltávolodás okát Hámori Ildikó és Szinetár Miklós lánya. Konkrét ajánlat viszont egyelőre nincsen: „Vágyaim vannak, és remélem, hogy az élet idomul a vágyaimhoz.”
„Kero zseniális abban, ahogy egy nagy zenés produkciót színpadra rak, többek között egyedülállóan mozgatja a kórust, a tánckart, a statisztákat. Ezen a téren sem spórol az energiáival – tértünk rá az Operettszínház igazgatójára. – Egy olyan darabot, ami ennyi ember összpontosított munkáját igényli, nem is lehet fegyelem nélkül csinálni. Ez a színház nem azért nagyon jó, mert sok a pénz, hanem mert nagyon jó ötletei vannak, de néha veszélyesek. Volt olyan, hogy tudtam, ha egy rosszat lépek, nem megyek innen haza. Ha ilyet kér, akkor az ő felelőssége, hogy ne történjen baj, ezért egy ilyen helyen nagyon fontos a fegyelem.”
Pihenni nem tud
„Popper Péter írta a Színes pokol című könyvében, hogy a színészeknek a színház a terápiás közegük, mi úgy szocializálódunk, hogy ami bajunk van, azt belesírjuk, belenevetjük, beletáncoljuk az előadásba” – magyarázta aztán, miért azt a bizonyos dalt választották a Gershwin-esthez.
Leállni nem szeretne, bár néha ő is vágyik pihenőre. „Két hét után már érzem, hogy hiányzik valami. Itt egy előadásban megélhetek olyan dolgokat, amit egy életveszélyes extrém sportban lehet – mondta. – Nekem eddig kétszer volt sok, akkor elmentem gyereket szülni. Lehoczky Zsuzsa mondta, hogy mindegy, hogy valaki hány éves, aki nem alkalmas, az nincs ott, aki csinálja, azt tényleg odateremtette a jóisten. Majd kiderül, hogy hetvenévesen otthon leszek a tizenkét unokámmal, vagy a színpadon ropom a csárdást.”
