Lynn, hogy lehet az, hogy egy ilyen óriási filmben szerepelsz, de ezután semmilyen filmed nincsen előjegyzésben?
L. C.: Lefoglaltak maguknak. (Nevet.) A szerződésem szerint benne kell lennem a John Carter második és harmadik részében is, és amíg nem tudni, hogy ezek megvalósulnak-e, addig nem vághattam bele másik filmbe, nehogy ütközzön ezekkel. De nem nyafogok, hiszen sok színésznő szívesen lenne a helyemben.
Taylor, nálad épp ellenkezője a helyzet. Pár hónapon belül három óriási filmpremier (ezen kívül a Csatahajó és a The Savages) főszereplője vagy. Mit szólsz ahhoz, hogy téged tartanak az év legnagyobb durranásának?
T. K.: Megfogadtam Gavin Hood, az X-Men kezdetek: Farkas rendezőjének tanácsát, aki egyszer azt mondta nekem, hogy „Legyél olyan, mint a vadkacsák! Kívülről úgy tűnnek, hogy lazán elvannak, és csak úszkálnak a tavon, közben odalent vadul rugdalnak a lábaikkal, hogy haladjanak.” Ezen a három filmen összesen több mint két évig dolgoztam. Egy tökéletes világban persze minden új filmem premierje között eltelne pár hónap, de úgy alakult, hogy mindhármat bemutatják pár hónapon belül. Borzasztóan féltem, hogy helyt tudok-e állni, de attól nem féltem, hogy ha kell, akkor segítséget és tanácsot kérjek. Ez a három film arra tökéletes volt, hogy kifejlessze a munkamorálomat. Nem díváskodom a forgatásokon, koncentrálok…
A film fizikailag nem lehetett könnyű. Sokat kellett edzeni a harcjelenetekhez?
L. C.: A szüleim gyerekkoromban elég keményen fogtak, és négytől tizenhét éves koromig karatéra kellett járnom. Aztán amikor a Juilliard színészképzőre jártam, lehetőségem volt olyan órákat felvenni, mint a kardvívás vagy a lovaglás… Amikor a forgatáson ezek a jelenetek következtek, folyton hálát adtam, hogy nem blicceltem el ezeket az órákat. Fontos volt a hitelesség, mert ez a szerep példaképként szolgálhat a nők számára. Ez volt a cél.
T. K.: Borzasztó nehéz volt motiválni magam. Amikor folyton hajnali három-négy körül kell ébredned, egy idő után az alvás mindennél fontosabbá válik. A második résznél majd kérek valakit, aki ott áll az ajtóm előtt és csak az lesz a dolga, hogy minden reggel kirángasson az ágyból. (Nevet.)
Volt dublőrötök?
L. C.: Igen, volt egy lány, aki a forgatás utolsó napján odajött hozzám, és azt mondta, hogy azért nem kellett volna minden akciójelenetet nekem csinálnom. „Miért nem hat hónapja mondtad ezt???” – kérdeztem akkor. (Nevet.)
T. K.: Néha jól jött volna valaki, aki helyettem áll félmeztelenül a sivatagban. Mindenki beöltözve, védőszemüvegben, én meg végig ott álltam abban az aligruhában… A szél folyton a szemembe fújta azt a rengeteg homokot. „Adjatok már egy dzsekit” – üvöltöttem, de nem sajnáltak meg eléggé. (Nevet.)
Egy Disney-hercegnő szerepével mennyire lehet azonosulni?
L. C.: Igazából én ő vagyok. Ilyenkor alapul veszem a valódi tulajdonságaimat, és kicsit felfújom őket, mint egy lufit szokás (a folyamatot a mellei nagyobbra fújásával mutatja be – a szerző). Aztán amikor vége a napnak, leeresztem a lufikat. (Nevet.)
Ha a film sikeres lesz, sztárok lesztek. Nem féltek attól, hogy az eddigi életeteknek vége?
L. C.: Színésznek lenni sokrétű munka, népszerű színésznek lenni meg pláne az. Attól nem tartok különösebben, hogy majd odajönnek hozzám azok az emberek, akik szerették a játékomat, mert ez számomra pozitív visszacsatolás. A nehezebb részét a paparazzik jelentik. Kissé félelmetes, hogy minden pillanatban figyelni kell arra, hogy miben vagy kivel mutatkozom, és ugyan van egy sajtósom, aki segít ebben, lélekben talán még nem sikerült felkészülnöm.
T. K.: Az ember azért kezd bele, hogy sikeres legyen, nem igaz? Nem véletlenül vállaltam fel azt, hogy amikor a pályám elején vízum nélkül költöztem át Kanadából az Egyesült Államokba, egy darabig szinte hajléktalanként éltem. Kénytelen voltam feketén dolgozni, de nem fizettek ki. Egy olyan városban, mint New York, az ember könnyen kifut a pénzéből. Aludtam a haverjaim kanapéján, lakóházak folyosóin, egy olyan lakásban, ahol nem volt áram, sőt még nyilvános WC-ben is.
Lassan két éve, hogy elkezdtétek forgatni a filmet. Nem fura, hogy ennyi idő elteltével még mindig erről beszéltek?
L. C.: És még az is lehet, hogy az életem hátra lévő éveiben is ez lesz a téma. (Nevet.) Rájöttem, hogy ilyen volumenű projektnél az a legfontosabb, hogy milyen ember vagy igazából, és mennyire tudsz odafigyelni másokra. Ilyen hosszú távon senki nem akar együtt dolgozni egy hülyével. Az emberek kedves, nyitott és figyelmes embereket akarnak munkatársnak.
Lynn, elképesztő ruháid vannak a filmben. Az egyik például teli van Swarovski-kristályokkal…
L. C.: Az első nap, amikor abban mentem ki a forgatásra, csak azt láttam, hogy az emberek kikerekedett szemmel bámulnak, és úgy dőlnek el előttem, mint a dominó. Ez nagyszerű érzés volt, mert tudtam, hogy a moziközönség is valószínűleg ugyanazt fogja érezni, amikor meglát, mint a stáb tagjai. Gyönyörű ruha volt, de arra végig vigyáztak, hogy a figurám ne legyen túlságosan szexualizált. Nagyon szexi ruhatáram volt, de arra kellett figyelnem, hogy a karakteremnek ez a mindennapi viselete a Marson, és nem pedig egy csábításra használt kellék.
Szeretitek a képregényfilmeket és a fantasyket?
L. C.: Be kell valljam, hogy nézőként ez nem az én műfajom. Hatalmas élmény készíteni őket, de a megnézésük nem tartozik a kedvenc hobbijaim közé. (Nevet.) A kisebb, érzelmesebb mozik állnak közelebb hozzám, de pont az a jó abban, hogy színész vagyok, hogy a filmektől a sorozatokon át a színházig bármit csinálhatok. Olyan ez, mint a vadnyugat. Sok a felfedezetlen terep.
T. C.: Be kell valljam, kevéssé ismerem a zsánert. Gyerekként számomra a hoki volt a legfontosabb.
Mikor döntöttétek el, hogy színészek lesztek?
L. C.: Texasban jártam gimibe, nagyon jó jegyeim voltak, és én voltam az osztályelnök. Orvos akartam lenni, de a drámatanáromnak nagyon tetszett, ahogy egy tanárt játszottam egy középiskolai darabban. Olyanokat mondott, hogy szuper tehetséges vagyok és gyönyörű, és az ilyen embereknek a Juilliard színészakadémián a helyük. Tizennégy évesen két nagyon különböző foglalkozás közül kellett választanom. Nem volt egyszerű, de soha nem bántam meg.
T. K.: Kanadai srácként számomra a hősök nem a filmszínészek, hanem a hokijátékosok voltak. Húsz évig hokiztam, és ebből akartam megélni, de aztán jött a baleset a térdemmel. Ha ez nincs, egy éven belül a profik között játszom. Ezután jött a színészet, és azért költöztem New Yorkba, hogy megtanuljam a szakmát. Sokan mesélik, hogy már gyerekkorukban is folyton szerepeltek, de nálam nem ez a helyzet. Egyszer beöltöztem a suliban télapónak, de nagyjából ennyi. (Nevet.) A legközelebbi mozi is félórányi autózásra volt tőlünk. Annyit edzettem, hogy gyerekként alig volt időm filmeket nézni. Nagymamám egyszer-kétszer magával vitt, azt hiszem Az oroszlánkirályt néztük meg ott együtt. Engem nem a számítógép és a tévé nevelt fel. (Nevet.) Utólag visszagondolva azért akkoriban is szerettem nyilvánosság előtt beszélni és sztorizni, de ebből még nem következtettem arra, hogy színész legyek. A Kígyók a fedélzeten forgatása nyitotta fel a szememet, és akkor döntöttem el, hogy ezután én csakis ezzel akarok foglalkozni. Jó móka volt.
Taylor, egyszer azt nyilatkoztad, hogy Sean Penn a kedvenc színészed. Tanultál tőle valamit?
T. K.: Ember, ő valami elképesztő. Remélem egyszer lesz majd alkalmam vele dolgozni. Az benne a csodálatos, hogy olyan kevéssel tud olyan sokat mutatni. Ez az, amit próbálok ellesni tőle.
Nehéz volt a casting?
L. C.: Igen, nagyon, de a legtöbb casting ilyen. Az embernek ki kell tennie magát a kirakatba, hogy mások ítélkezzenek fölötte. Az első kör után Andrew Stanton, a rendező odajött hozzám, hogy örömmel dolgozna velem, és én rögtön azt gondoltam: „Ez a fickó tuti nem L. A.-ből való.” A tippem bejött: San Francisó-i. Ők sokkal kedvesebbek. Aztán hazamentem azzal a tudattal, hogy kellek nekik, de két hónapig még csak rám se csörögtek. Utána jött egy hívás, miszerint benne vagyok az utolsó körben, ahol hat lány közül választanak. Brutális. Már azt hittem, hogy megvan, erre jött ez…
T. K.: Sosem egyszerű, de engem inspirál a versenyszellem. Bizonyos határok között bármit hajlandó vagyok megtenni azért, hogy megkapjak egy nekem tetsző szerepet. Eddig egyetlen alkalom volt, amikor nem kellett ezen átesnem. Peter Berg rendező egyszerűen felhívott és felajánlotta a Csatahajó főszerepét. Mindenféle meghallgatás nélkül. Az valami csodálatos volt.
Könnyebb volt megtalálni az összhangot Taylorral, hogy korábban már dolgoztatok együtt?
L. C.: Igen, már hét éve ismerjük egymást, mert nemcsak az X-Men kezdetek: Farkason dolgoztunk együtt, hanem a férjemmel is együtt szerepeltél A testvériség című filmben.
T. K.: Egyetlen közös jelenetünk volt a Farkasban, amiben te éppen haldokoltál, szóval ott inkább én domináltam. (Nevet.) Komolyra fordítva: a bizalom a legfontosabb a forgatáson, és sokkal könnyebb megbízni olyanokban, akiket már régóta ismersz.
