Londonban már évekkel ezelőtt ki lehetett volna tenni a „Megtelt!” táblát, de a város vonzerejének továbbra sem tudnak ellenállni sem a pályakezdők, sem a szerencsevadászok. Nemcsak a szomszédos Párizsból vagy a hozzánk sok szempontból közelebb eső és komoly munkahelyhiánnyal küszködő Lengyelországból, hanem Magyarországról is folyamatosan fiatalok százai indulnak neki, hogy a brit fővárosban próbálják ki magukat.
A brit álom elviselhetetlen könnyűsége
Óriási dolognak számít, ha valakit nem fal föl a város, és meg tud ragadni, sőt gyökeret bír ereszteni egy olyan közegben, ahol egy szobáért vagy egy mosogatási lehetőségért is komoly közelharcot kell vívni. Érkezzenek bárhonnan a világból, a brit álom a Nyugat-Európából és a Kelet-Európából érkezőknél is hasonlóan kezdődik. A szakmájuktól és a képzettségüktől függetlenül a legtöbben sokfős albérletekben kezdik, reggel baristaként, este csaposként, majd hétvégén is munka után kajtatva várják a nagy lehetőséget, a sikeres meghallgatást vagy a karrierjüket beindító nagy találkozást. Az anyukáik persze nem bírják ki, repülőre ülnek, jönnek, amikor tudnak, és hoznak egy kis hazait. Az önéletrajzokból és motivációs levelekből naponta száz körülit kell küldeni, hogy kettő-háromra egyáltalán válaszoljanak. Személyesen is el lehet szórni a CV-t, mosollyal, ajánlással, aztán megint csak várni egy pult mögött sört csapolva, hogy mikor történik már valami, ami előre visz. Ezekhez a jól ismert karrierkezdésekhez képest (is) számít kivételesnek és különlegesnek a divatszakmában itthon is megbecsült Szabó Ádám (31) fodrász története. Ő azért jött Londonba, mert egy korábbi nyaralás alatt leadott önéletrajza miatt egyszer csak kihívták. Még Budapesten fedezte fel egy nemzetközi csapat, amikor a Toni & Guy-nál dolgozott. A beszélgetésünkre aznapi félórás ebédidejét áldozza, mindössze kettőt harap Pret a Manger szendvicséből, csak úgy ömlik belőle a szó. „Tréningekre is ide jöttem, de mivel jól ismerték a munkáim minőségét, gyakran hívtak akkor is külföldre, amikor biztosra akartak menni.” Jelenleg a világviszonylatban is jól csengő Trevor Sorbie International vezető fodrásza, munkaadója olyan klienslistával bír, amelyen Vivienne Westwood, Twiggy vagy őfelsége, a királynő is szerepel. Ádám szerint az eredetiség, a minőségérzékenység és a folyamatosan és következetesen színvonalas munka az, ami magasra röpítheti az embert egy szakmában. „Beszéltem angolul, amikor megérkeztem, mégis úgy éreztem az elején, hogy hiába a biztosnak hitt nyelvtudás, egy négyéves gyerek szintjére estem vissza a kommunikációban.” Ádám azóta már nemcsak hogy úgy beszél, de úgy is él, mint egy brit, köszönhetően jól fizető, magas presztízsű állásának. „Jó a legjobbak között érezni magam, de hiába vagyok itt három éve, szerintem a java még csak ezután jön.” A beszélgetésünk napján kapta a hírt, hogy Nagy-Britanniában jelölték „Az év londoni fodrásza” és „Az év avantgárd fodrásza” díjra. A sikereihez képest azonban a kintléte alatti legemlékezetesebb élménye még így is egy hazai vonatkozású munka: a Tóth Ali jegyezte The Room magazin ugyanis, amellyel az indulás óta együtt dolgozik, korábban őt kérte fel, hogy New Yorkban elkészítse címlapsztárjuk, Tilda Swinton frizuráját. „De biztosan eljön majd az az idő, amikor erre a kérdésre londoni élmény ugrik be elsőként – még nem tartok ott.”
Stílusosan és szerencsésen
Farkas Zsófi a (23) még londoni mércével mérve is villámkarriert futott be egy magazin stylistasszisztenseként. Itthon a népszerű stylist, Igor Deseatnikov mellett tanulta a szakma alapjait. „Mindössze pár hétig küldözgettem szorgosan az önéletrajzomat a létező összes divatlapnak Londonban, amikor behívtak gyakornoknak a Dazed & Confusedhez. Elég gyors tempóban cserélődtek a gyakornokok abban a szerkesztőségben, volt, aki egy napig bírta, volt, aki három nap után dobta be a törülközőt.” Zsófi egyszer csak azon kapta magát, hogy már egy hónapja hozza-viszi a fotózásokra a ruhákat, és e-mailezget a legnagyobb divatházakkal például egy-egy fotózásra szánt cipő szállításáról. „Szerintem az jött be, hogy szó nélkül elvégeztem azt, amit rám bíztak, és egyáltalán nem jópofiztam senkivel.” Zsófi jókor volt jó helyen, amikor a magazin stylistjának asszisztense egy másik munka miatt nem ért rá, és be kellett ugrani helyette egy komoly költségvetésű fotózásra. „Onnantól kezdve rendszeresen és fizetésért is hívtak külsős magazinos munkákhoz, a főnököm még Vogue címlapot is stylingolt nemrég.” Zsófi londoni életében fontos támasz a barátja. „Rajong az elektronikus zenéért, a speciális ízlését csak egy olyan világvárosban tudja kielégíteni, amilyen London. Mi tulajdonképpen ezért utaztunk ki.”
Harapható kreatív energia
A kreatív szakmákban dolgozók között szinte nincs olyan, aki ne álmodozna arról, hogy bezzeg, ha Londonba vagy New Yorkba születik, akkor az egész világnak meg tudná mutatni, mit tud. „Az ember óriási álmokkal és izgalomtól remegő lábakkal érkezik Londonba, hogy aztán pár hét után megtapasztalja, az a sor, amelynek a végére be kell állnia, hosszabb, mint amilyennek egyáltalán el lehet képzelni otthonról” – foglalja össze első londoni élményeit Zana Krisztián (35), aki még egyetemista korában került Londonba ösztöndíjjal. Nyolc évig maradt, reklám- és divatfotósként lett sikeres, de hozzá köthető a kint megjelent What Else Magazine is. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatójaként a munkája eleinte sokkal közelebb állt a képzőművészethez, később a diplomamunkájában azonban már a Londonban szerencsét próbáló fiatalokat mutatta be. A Kieselbach Galéria később jó áron értékesített is ezekből a fotókból. „Hősként tekintettem arra a 10-15, itt élő és egyszerű munkákból magát fenntartó magyar barátomra, akikről a portréfotó-sorozatom készült. Abban, hogy maradtam, nekik is szerepük volt. Példaértékűnek tekintettem az erejüket, és az első perctől kezdve biztos voltam benne: nálam sincs visszaút, London egyirányú utca lesz az életemben.” Krisztián a londoni beszélgetésünk után mégis úgy döntött, átmenetileg hazatér Magyarországra. „A szerelem visz haza. Kiderült, hogy nem bírom a távkapcsolatot. Másfél éve van napirenden a barátnőmmel, hogy melyikünk utazik és hová.” Végül közösen úgy döntöttek, hogy bár Andi (Gáldi Vinkó Andrea, a népszerű Ív & Candie’s fotóspáros egyik tagja) munkáira fogékonyabb a londoni, művészetre érzékeny közönség, egyelőre neki még itthon van dolga. „Ahhoz, hogy egyszer együtt kint folytathassuk a közös életet, haza kellett jönnöm.” Krisztián nemrég nyolcévnyi és több száz kilónyi holmival tért haza Budapestre. „Egyelőre nem találom a helyem, itt másfajta kreatív energia van, ami ugyan segíti az alkotást, de Budapestről hiányzik az az energia, amely a kinti tenni akarást és megmutatkozási vágyat táplálja, és szinte harapható a levegőben.”
Görcsök és gátlások nélkül
Londoni riportunk fotósa, Farkas Évi (21) plus size modellként és fotósként is bármikor befuthat a brit fővárosban. A Marie Claire Fashion Days budapesti bemutatójáról is ismerhető Es tu un Ange? márka tervezőjét annyira inspirálja Évi személyisége, hogy saját kollekciót tervezett neki, de több hazai glossymagazinban is láthattuk már Évit modellként. A „másik szakmájában” is sikeres lehetne itthon: fotózta már Mihalik Enikőt, egyik állandó közreműködőnk, Pejkó Gergő asszisztenseként pedig sokat tanult a divatszakmáról. „Úgy szerettem volna magam kipróbálni egy másik országban, hogy csak magamra számíthatok. Mindig is önálló voltam, a mostani kintlétem ennek a főpróbája. És bár vannak könnyek és nehézségek, például amikor majdnem elájultam egy kávézóban a fáradtságtól, de büszke vagyok magamra, hogy nem szaladtam haza, ha gond volt, hanem inkább megoldottam.
Londonban minden ott töltött percért meg kell küzdeni, és talán túl erős szó a gátlástalanság, de mégis ehhez áll a legközelebb az, amit felébreszt az emberben a megmaradásért folytatott küzdelem.” Az egyik kedvenc városrészében, a Sohóban találkozunk, ahol Évi a kint élő, de nem a divatiparban tevékenykedő barátainak szeretne bemutatni először. „Sokat segítünk egymásnak, ha már szakadni készül a cérna. Már a jelenlétük is erőt ad a folytatáshoz – árulja el, majd kacagva, bárról bárra járva belevetjük magunkat a londoni éjszakába. – Abban a két műfajban, ahol szeretnék elérni valamit, sokszor klubokban lehet megszerezni a megfelelő ismeretségeket. A legtöbb, divattal foglalkozó szakember ma Kelet-Londonban, Shoreditch környékén bulizik. Itt szinte csak kreatívokba vagy divatgurukba botlani. A partizó tömegben is felfigyelhetnek egy-egy izgalmas karakterre, és másnap már el is indulhat egy karrier.” Évi szerint a brit fővárosban élők nyitottságát össze sem lehet hasonlítani az otthoniakéval. „Először a kelet-európai görcsöket és gátlásokat kell nagyon messzire eldobni, hogy érvényesülhessen az ember. Szerencsére ezekből nekem otthon sem volt túl sok.”
Egyediség, kreativitás, győzelem
Balázs Lilla dizájner a találkozásunk napján este hatra megy dolgozni egy kint ismert és elismert ékszerkészítő tervezőhöz, akinek a műhelyében bőr ékszereket illeszt össze. Lilla saját készítésű kiegészítőt visel, karján a barátja készítette színes tetoválást. Vagány, londoni fashionarc lép a Covent Garden közelében lévő, népszerű kis kávézóba az asztalomhoz. Lilla a híres London College of Fashionben szerzett diplomát textil és divattervezés szakon.
Ebben az iskolában az itthon már jól ismert tervezők is megfordultak, és ha nem is itt szereztek diplomát, Anh Tuan és Sándor Szandra (Nanushka) munkássága már visszaigazolta: érdemes a kinti tudásban is megmártózni. „A tanáraim szerint kelet-európainak lenni nem túl jó belépő egy álláshoz Londonban. Én ennek ellenére vállalom, hogy magyar vagyok, a diplomakollekciómat is a magyar népi viseletek hímzésmintái és motívumvilága inspirálta.”
Lilla Budán nőtt fel, jómódú családban, de nem várta el, hogy a szülei finanszírozzák a tanulmányait. „Dolgoztam éjjel-nappal, aztán tanultam, terveztem, de a barátom segítsége és támogatása is kellett ahhoz, hogy végig tudjam csinálni. Asszisztensként kezdtem egy neves tervezőnél, nulla fizetségért. Tudtam, hogy nagy dolog bekerülni egy tervezői csapatba, belátni a kulisszák mögé, és olyan tudáshoz jutni, amely megtérül a saját karrierem építése során. Ma már fizetést is kapok, és az álom, hogy saját márkám lesz, már nem tűnik olyan távolinak.” Riportunk szereplői egymásnak is szurkolnak, mi pedig abban bízunk, hogy a következő interjút már egy londoni kolléga készíti velük.
