Igaz szerelemmel a rák ellen

Eredetileg A kopasz fodrászlány címmel mutatták be a skandináv államokban Pierce Brosnan új romantikus filmjét, ami sokkal árulkodóbb cím a nálunk használt Csak a szerelem számítnál. A film elmeséli, hogy egy kemoterápián átesett nő hogyan találja meg újra az élni akarást és a szerelmet egy angol özvegy férfi karjaiban, és végre egy pozitív energiákkal teli mozi született a témáról. „De jót fogok sírni ezen a héten” – mondta nekünk dr. Kenessey Andrea, amikor meséltünk neki a moziról, ugyanis ő is egy hasonló küzdelmet élt meg az elmúlt két évben.

Karácsonykor diagnosztizálták rákkal
Andrea harminchét éves orvos, egy budapesti kórházban belgyógyászként dolgozik. Van két gyönyörű kislánya és egy szerető férje. Két éve radikális fordulat következett be az életében: mellrákkal diagnosztizálták. „Két éve ősszel éreztem valami gyanúsat a mellemben, ezért elmentem kivizsgálásra. A mindennapi hajtás mellett nem is vettem teljesen komolyan, úgy gondoltam, gyorsan beszerzem a megnyugtató papírt, de a mammográfia és ultrahangvizsgálat nem volt egyértelmű, így mintavételre került sor. A szövettan eredménye 2010. december 22-én lett meg. Úgy döntöttem, hogy a karácsonyi készülődés előtt beszaladok a kórházba a leletért és megveszem a gyerekeknek a kedvenc reggelijüket, a kakaós csigát. Amikor elmondták az eredményt, olyan sokkot kaptam, hogy csak pár óra múlva tudtam a sírást abbahagyni. Zokogva, kakaós csigával és egy pozitív szövettani lelettel a kezemben léptem be otthon az ajtón. A gyerekek és a férjem nem értették, mi a baj, én pedig alig bírtam kipréselni magamból, hogy baj van, rosszindulatú a daganat, rákos vagyok.”

„A nulladik perctől kezdve mellettem volt”
Amikor Andrea hazaért és elmondta a hírt, a férje nem esett pánikba, nem omlott össze. Azonnal leült a számítógép elé, hogy utánajárjon, pontosan mi ez, mit tud erről a világ és Magyarország. Estére már kész haditervet állított  össze az elkövetkező időszak feladatairól. Milyen orvosokhoz kell menni, milyen vizsgálatok nélkülözhetetlenek, mikor közöljük a gyerekekkel, szülőkkel, munkatársakkal, miben változtatunk azonnal stb. „Fel sem merült, hogy a gyerekeknek ne mondjunk el mindent! Nem akartunk eltitkolni semmit, de nem is lehetett volna. Magyarázatot kellett adnunk arra, hogy az anya miért nem tud megszólalni a sírástól. Hiába csak három- és ötévesek voltak akkor, tudták, hogy valami nem stimmel. Nem akartam, hogy azt higgyék, hogy a férjem és köztem van valami probléma, vagy magukat okolják valamiért és emiatt ne érezzék magukat biztonságban. A karácsonyt azért valahogy lezavartuk, és utána elsőként ültünk le beszélgetni velük, és együtt mondtuk el, hogy az anya beteg, sokat fogunk orvosokhoz járni, lesz műtét a kórházban, lesznek kezelések, ki fog hullani a hajam, gyakran leszek fáradt és nem fogok dolgozni, de ami legalább jó ebben, hogy így többet leszünk együtt.”

A szerettei nehezebben viselték
Andrea semmiképp sem akarta a gyerekeit anya nélkül hagyni, de óriási lelki támaszt jelentett számára, hogy tudta, a férje mellett akár nélküle is boldog élet és gondoskodás vár rájuk. „Van a gyerekeim mellett egy olyan ember, akire számíthatok. Ez óriási erőt adott. A család viszont sokkal nehezebben dolgozta fel azt, ami velem zajlott. Nagyon különbözően reagáltak a hírre, valaki összeomlott, akadt, aki homokba dugta a fejét, más tudomást sem vett róla, és olyan is, aki szemérmesen került minden ezzel kapcsolatos kérdést. Ennél furcsább csak a barátok és ismerősök reagálása volt. Én pár hónap alatt leküzdöttem a halálfélelmemet, de a családom aggódása nem múlt el” – mesélte nekünk Andrea.

„Csak erőt kaptam tőle”
Bár Andreát kétszer is megoperálták, mivel áttétet találtak a nyirokcsomóban, és kemoterápián is átesett, mégis úgy gondolja, hogy a férje ugyanilyen nehéz dolgokon ment keresztül mellette. „Ez egy egyéves kezelés volt. Amikor fáradt voltam, hányingerem volt, vagy épp a jobb kezem nem volt terhelhető, ő nemcsak tartotta bennem a lelket, de energiát fektetett abba is, hogy folyton megkérdezze, hogy vagyok, mi bajom van, mert magamtól nem panaszkodtam szinte soha. Pedig ilyenkor ki kell mondani, mi a baj. Tartotta a frontot a család és a barátok részéről. Őt hívogatták folyton, hogy megkérdezzék, én hogy vagyok, és ő volt az is, aki folyton oldotta a család és az ismerősök szorongását. Ő állt helyt, amikor egy rokon sírt a telefonban, hogy „Ezek a szegény gyerekek anya nélkül fognak felnőni”… Mindeközben az anyagi biztonságot is meg kellett adni a családnak, ugyanis én nem dolgozhattam. Emellett a gyerekeket hozta-vitte mindenhová. Elkísért a vizsgálatokra, kezelésekre és minden döntést közösen hoztunk meg. Fizikailag, anyagilag és pszichésen is borzasztó nagy teher hárult rá. Általában a betegeket szokták sajnálni, és nem a hozzátartozókat, amivel én soha nem tudtam mit kezdeni, sőt” – mondta elcsukló hangon Andrea.

„A nőiességemben is kételkedtem”
Andrea esetében az is benne volt a pakliban, hogy teljes melleltávolításra lesz szükség, ám szerencsére egy részleges kimetszés is elég volt: „A műtét előtt elutaztunk a férjemmel kettesben pár napra. Tudtam, hogy ez az utolsó alkalom abban az állapotban, mert nem lehetett tudni, mi lesz a vége. Persze a műtét után kellett némi idő, hogy elfogadjam az új testemet.” Andrea nőiességét azonban a legnagyobb sokk nem ekkor, hanem a sugár- és hormonterápiánál érte: „Hólyagosra égett ez a terület. Amikor az ember belenéz a tükörbe, és a melle olyan, mintha herpeszes lenne… Ezenkívül fájt és hihetetlenül viszketett. Ezt nem kívánom senkinek. A hajhullás része engem kevésbé zavart, mint a környezetemet, de a nőiességemre a legnagyobb csapást a hormonterápia mérte. Az injekciók miatt a női nemihormon-szintem gyakorlatilag nullára csökkent. Elveszi a libidót, hőhullámokat és fáradtságot okoz… Emellett borzasztó nehéz feleségnek és nőnek lenni.

Újra nővé válni
Andrea számára a legnagyobb kihívást máig az jelenti, hogyan térjen vissza a nő „kategóriába”, pláne pedig a vonzó nők közé. „Amikor túl voltam a kezeléseken, pszichoterápiára is elmentem, és részt vettem egy önismereti tréningen. Ez segített elfogadni önmagam, elfogadni a testemet, a gyengeségeimet és jól érezni magam a bőrömben. A terápiának és a férjemnek köszönhetően eljutottam oda, hogy most úgy érzem, nincs szükségem egy potenciálisan veszélyes helyreállító műtétre, mert el tudom fogadni úgy a testemet, ahogy van. Ez vagyok én, és így is tudom magam szeretni. Jelenleg tünetmentes vagyok, és négy év múlva számíthatok majd gyógyultnak.”

Traumából építkezni
Andrea szerint egy ilyen betegség után az ember nem térhet vissza a régi életébe, de építkezni mindenképp tud a történtekből: „Lehet, hogy soha nem derül ki, mitől alakult ki a rák, de egyet biztosan tudok, elengedhetetlen, hogy radikálisan változtassak a korábbi életemen. Nagyon nehéz kilépni a mindennapi mókuskerékből, de ez nem pénz és nem idő, hanem egy felelős döntés kérdése. Betegségem másnapjától életmódot váltottam, egészségesen kezdtem táplálkozni és elkezdtem rendszeresen sportolni. Természetesen a rizikófaktorokat csökkenteni kell, és a megelőzés a legfontosabb üzenet. Azóta önkéntesként próbálok erőt adni a többieknek, hogy ebből is lehet pozitívan fejlődni. Muszáj egy ilyen nehéz ügyben is megtalálni a pozitívumot, mert csak ez az egy nyamvadt életünk van, ezt kell szeretnünk.”