Robert Redford meghívott egy ebédre

Redford bizony megadja a módját. Az NLC újságírójaként napokon át néztem a filmeket a gigászi koncertarénával és plázamozival rendelkező londoni O2 Arénában a 2. Sundance London filmfesztiválon, melynek amerikai elődjét ő alapította még 1985-ben. Általában metróval jutottam el a szállótól a fesztiválra, de nem azon a napon. Redford ugyanis a meghívott társaságot (kb. egy busznyi embert) hajón szállíttatta el a helyszínre a Temzén, és az első pohár pezsgőt már itt a kezembe nyomták. Pedig ekkor még alig múlt délelőtt tizenegy óra. A sétahajókázás – ami sokkal lassúbb volt, mint a metró, de itt nem a praktikusság volt a fő szempont – után a változatos kis társaság elindult az O2 Gaucho nevű puccos étterme felé, ugyanis itt volt lefoglalva egy különterem a várva várt eseményhez, amin igazán kitüntetett helyzetben érezhettem magam, mivel az amerikai filmlegenda alig egy-két újságírót hívott csak el az eseményre. Miután a nyakamban lógó Media feliratú sajtójegyre többen is furcsán néztek, jobbnak láttam eldugni azt, és helyette élvezni vendéglátóm, a Sundance Channel tévécsatorna vendégszeretetét.

A sztár késhet

Redford sztárhoz méltó módon jócskán megvárakoztatta a vendégsereget. Eközben próbáltam kiszúrni, vajon hol foglal majd helyet, hátha közelebb lehet férkőzni hozzá. Gyanús módon semmi nem utalt arra, hogy bárhol is feltartottak volna neki egy széket… Néhány pohár pezsgőkoktél, némi előétel és steak elfogyasztása után kiderült, miért. Redford már tudta, amit én akkor még nem. Neki itt esélye sem volt ebédelni. Amint jó egy óra késéssel belépett az étterembe, a teremben található 50 ember egyszerre rohanta meg. Nemhogy ebédelni nem volt esélye, még leülni sem. A hetvenhat éves sztár egy bő tízest bármikor letagadhatna (lehet, hogy az új, 2009-ben kötött 2. házassága fiatalította meg). Vastag keretes szemüvege nem öregíti, ugyanis kellően hipszter, a zakója is menő, egyedül a túl magasra felhúzott, ezért a zoknijaiból túl sokat mutató farmerje volt kissé öreges, de ha hetvenhat évesen csak feleennyire jól néznék ki, már azért sok mindenre képes volnék. A hallása állítólag nem a régi (többek szerint, akik beszéltek vele, sokszor visszakérdez), de mégis csak egy élő filmlegenda, akibe mindegyikünk anyukája legalább egy kicsit szerelmes volt az olyan filmek miatt, mint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, A keselyű három napja vagy Az elnök emberei.

A súgó és a roham

Redford látható rutinnal, bár némileg zavartan kezelte az őt megrohamozókat. A folyton mellette álló vérprofi sajtós hölgy folyton a fülébe súgta, ki az, akivel éppen kezet ráz, neki pedig mindenkihez volt egy-két kedves szava (főképp a fesztivál szponzorai és a Sundance tévécsatorna vendégei voltak jelen). Viszont öt perc után már láthatóan borzasztóan unta, hogy a teremben mindenki körülötte nyüzsög, és mindenki közös fotót akar vele készíteni – a műmosolya még mindig elég meggyőző – én pedig az arckifejezését látva csak azon imádkoztam, hogy bírja még egy darabig. El akartam mondani neki, mennyire imádtam az első rendezését, az Átlagembereket, valamint azt, hogy gyerekkoromban a barátaimmal Butch Cassidy és Sundance kölyök-öset játszottunk, bár tudom, hogy ez nekem sokkal többet jelentett volna, mint neki. Tíz perccel később épp a közelébe jutottam, amikor finoman odasúgta a sajtósának, hogy mára bizony elég volt a jópofizásból, és amilyen gyorsan jött, úgy mindenkitől elköszönve gyorsan távozott. Én pedig ott maradtam fotó és kézfogás nélkül, bár már önmagában az nagy élmény volt, hogy egyáltalán egy ekkora filmlegenda közelébe férkőzhettem. Aztán este a sors azzal próbált kárpótolni, hogy az utamba sodorta a Városfejlesztési osztály című sorozat hősét, Adam Scottot, akivel összejött a közös fotó és pár kedves mondat, na de Redford… Talán majd jövőre, a 3. Sundance London filmfesztiválon.