Kedves Olvasók! |
Egy kaliforniai mondás szerint „A mai harmincasok a korábbi húszasok, a mai negyvenesek a korábbi harmincasok”. A fiatalon maradás bűvkörében élő amerikaiak között nem számíthat különösebb figyelemre, aki hetven felett jó karban van, aktív és sportos, a hasonló nyolcvanasokat már elismerés övezi, arra pedig Amerika-szerte is mindenki felkapja a fejét, ha egy kilencven fölötti hölgy él úgy, ahogyan a gyermeke vagy az unokája.
A 93 éves Leah igazi híresség Hollywoodban, kifogástalanul öltözik és sminkel, minden reggel kilencre jár dolgozni, egyedül irányítja felkapott éttermét (a Pico Boulevard-on található „Milky Way”-t), este limuzin szállítja haza, és mindemellett komoly társadalmi életet él: titkos éttermében ad exkluzív vacsorákat a filmvilág hírességeinek, ismert politikusoknak. Ez már önmagában elég lenne ahhoz, hogy a csillogó hollywoodi sztárvilág közkedvelt színfoltja legyen, ám egyvalami mégiscsak egészen különlegessé teszi: ő Steven Spielberg rendező édesanyja.
A fáradhatatlan Spielberg mama
A városi pletyka szerint a fáradhatatlan Spielberg mama estéről estére kezet fog minden vendégével, körbejár az asztalok között, és személyesen győződik meg arról, hogy mindenki elégedett-e az ételekkel és a kiszolgálással. A mi esténk azonban még ennél is érdekesebb volt. Maga Leah hívta meg amerikai kollégáimat vacsorázni éttermébe. Ismeretségük nem új keletű, engem viszont mint új barátot hívtak meg a különleges alkalomra. Remélték, hogy a házi koszt ízét Spielberg mama kitűnő konyhája kissé kárpótolni tudja. Nos, sikerült.
Elveszve a városban
Az étterem sok évtizede a rendező édesanyjának tulajdonában áll, viszont a helyet egyáltalán nem könnyű felismerni. A vacsorameghívásom este hétre szólt, és az internetes térkép alapján azt gondoltam, hogy könnyen megtalálom – az útvonal igen egyszerűnek tűnt. Magabiztosságom következménye majdnem egyórás késés lett, és pironkodva igyekeztem magam kimenteni, hiszen tényleg legalább negyven percet autóztam fel-le a Picón, mire végre valaki útba tudott igazítani.
„Ugye, ön a budapesti újságíró?”
A következő kihívást a zöld növények övezte tömör fa bejárati ajtón való keresztüljutás jelentette. Se csengő, se kopogtató – és az ajtó kulcsra zárva… Kezdtem azt gondolni, hogy talán nem véletlen, hogy az étterem neve „Tejút”, talán nem is ezen a galaxison van… vagy legalábbis nem Los Angelesben, ahol a sarki hamburgeresnek is nagyobb világító táblája van, mint maga az üzlet. Némi évődés után a szintén aprócska ablakon zörgettem be, mire egy angol inasra emlékeztető főúr nyitott ajtót, és gondolkodás nélkül közölte, hogy már vártak rám. A következő pillanatban Leah állt előttem, teljes, pöttöm valójában, és azt kérdezte: „Ugye, ön a budapesti újságírónő? – bólintottam, mire ő folytatta: – Ó, Budapest gyönyörű város.”
Szólni sem bírtam a hirtelen jött megilletődéstől… Leah karon fogva vezetett oda a társasághoz, és leültetett maga mellé. „A fish and chipset ajánlom” – hajolt hozzám bennfentesen. Nem lehetett visszautasítani, de nem is kellett csalódnom, én is ajánlom mindenkinek, aki arra jár, nagyon finom volt! Megtudtam, hogy minden, amit eszek, az kóser, beleszámítva a boromat is – Spielberg mama nagyon büszke, hogy a változatos menüsor mellett a zsidó, kóser konyha hagyományait is őrizni tudja a Milky Way-ben, aminek egyetlen hibája, hogy nehéz megtalálni. Hiába, a Tejút titokzatos hely…
Pacsit ad, viccelődik, de kilenckor hazamegy lepihenni
Az étterem kicsi és hangulatos, csakúgy, mint Leah, aki a maga 15O centijével és nem titkolt 93 évével is elképesztően karizmatikus személyiség. Az este során meggyőződhettem remek humoráról és iróniájáról is. Amikor Anastasia Fontaines barátnőm hízelegni szeretett volna a maceszrajongásával, akkor Leah csak legyintett és azt mondta: „Óh, a macesz! Az olyan, mint a kartonpapír! Vagy mintha farostlemezt rágcsálnál!” – nevetett fel egy szelíd fintorral a szája szélén, és ezután soha nem szűnő mosolyával ontotta a hasonló megjegyzéseket.
Pacsit adott Anastasiának, nagyokat kacagott, szívesen pózolt mindenkivel, majd kilenc óra körül hirtelen felállt és bejelentette, hogy mennie kell, hiszen ma is – mint minden nap – kilenckor kezdett, és „kezd egy kicsit elfáradni”. Búcsút vett tőlünk (egyesével és névre szólóan), majd az elé érkező limuzinnal gyorsan elhajtott.
Mi pedig maradtunk még egy kicsit, hogy a kéthelyiséges étterem fogadóterében, a bárpult körüli Steven-szentélynél fotózkodjunk, és átélhessünk valamit abból, hogy milyen lehet Steven Spielberg édesanyjának lenni, aki hol Clinton elnökkel, hol Obama elnökkel fényképezkedik…
