| A szerzőről: Timur Vermes 1967-ben született Nürnbergben. Édesanyja német, magyar származású édesapja pedig az 1956-os események során menekült Németországba. Középiskola után az erlangi egyetemen tanult történelmet és politikatudományt, ezután újságíróként kezdett dolgozni. Első regénye Nézd, ki van itt címmel 2011-ben jelent meg, hatalmas sikert aratva Németországban. Művét azóta 28 nyelvre fordították le, az eladott példányok száma meghaladja az egymilliót, a közeljövőben pedig film készülhet belőle a tervek szerint. |
A Führer ébredése
Hitler leporolja benzinszagú egyenruháját, számba veszi, vajon mennyit ivott előző este és hogy rendesen mozognak-e a végtagjai, majd némi gyors helyzetértékelés után megállapítja, hogy kissé kába ugyan, de alapvetően egész kiválóan érzi magát. Ideje hát megkeresnie a bunkerhez vezető legközelebbi utat. Csakhogy valami megváltozott utolsó emlékeihez képest. Időközben ugyanis 2011 lett.
Timur Vermes nem sokat vacakol feltámadási magyarázatokkal, az olvasónak legyen elég annyi: Hitler nem halt meg, sőt nagyon is él. Aki elvárna valami biológiai vagy legalábbis utópisztikus indoklást az életfunkciókra, az inkább csukja is be a könyvet és keressen más olvasnivalót hétvégére. Kár lenne egyébként, mert a következő oldalakra bőven jut szarkazmusból, görbe tükörből és kérdésekből is.
Ez utóbbiak közül az egyik legnyilvánvalóbb az, hogy vajon szabad-e egyáltalán viccelni mindezzel. Nem túlzás-e és főleg nem ízléstelenség-e eljátszani a gondolattal, hogy Hitler sztár lesz, tévéműsort vezet és imádja a nép? Akárhogy is, a könyvet csaknem 30 nyelvre fordították le, az eladott példányok száma pedig meghaladja az egymilliót, a siker tehát meglehetősen nagy.
Félre a tabukat: Hitler mint ember
Timur Vermes szatírája, a Nézd, ki van itt leginkább attól hátborzongató, hogy a főhős aggasztóan valóságos. Az író új, szokatlan koncepciót alkalmaz: olyan megközelítést, amely tabukat döntöget és új állomása a történelemmel való szembenézésnek is. Célja, mint mondja, az volt, hogy az olvasó megtapasztalhassa, mennyire brutálisan és szörnyen könnyű lehet adott esetben Hitler oldalára állni. Követni egy tömeggyilkos vezért.
A koncepció hatásos. Vermes nem áll meg Hitler kifigurázásánál, és nem elégszik meg azzal, hogy egy különösen hosszúra sikeredett diktátorviccet gyártson. Éppen ellenkezőleg. Meglehetősen tiszta személyiségképet kapunk, még ha az ritkán is mutat túl a jól ismert sztereotípiákon. A Führer egyes szám első személyben mesél, a sors kiválasztottjának tekinti magát, és őszintének ható küldetéstudattal, következetes logikával halad előre. Eközben a háborút pedig mindössze szükséges és gyűlöletes rossznak tartja, feszült pillanatokban legszívesebben megsimogatná egykori kutyája fejét – akár még szimpatikus is lehetne. Ráadásul humora is van. Tényleg már-már emberi.
„Már-már” – tesszük hozzá távolságtartóan, hiszen mi, olvasók, mégis csak tudjuk, ki ő, és persze tisztában vagyunk propagandájának következményeivel is. De vajon akkor is megtartanánk-e a távolságot, ha minderről fogalmunk sem lenne? És megtartja-e a távolságot a Vermes által rajzolt közönség? Sorról-sorra válik nyomasztóbbá a tény: távolról sem egyértelmű a társadalmi elhatárolódás. A regény főhőse szép lassan nem is a hirtelen felbukkanó Führer lesz, hanem maga a társadalom.
Csak a siker számít, nincs akadály…
A könyv nagyon is ijesztő képet fest arról, milyen könnyen találja meg a helyét ez a furcsa, de karizmatikus figura a YouTube és a nézettségi adatok világában. Abban a világban, ahol szinte bármi képes percek alatt hisztérikus tetszést kiváltani, legyen az egy grimaszoló macska vagy egy váratlanul elhajló székláb. Hát még egy különösen élethű diktátor-hasonmás!
Valódinak persze senki nem hiszi. Nagyszerű utánzóművésznek tekintik, színpadi zseninek, és úgy emelik ünnepelt sztárrá, hogy ő tulajdonképpen egyetlen fajsúlyos nehézséggel sem szembesül. Nincsenek igazi akadályok. Helyzete tehát lényegében pofonegyszerű: nem tesz mást, mint önazonosan hirdeti korábbi meggyőződését, közönsége pedig nem is akar mást, mint tapsolni az „őrült YouTube-Hitler”-nek. Döbbenet, nagyszerű, hát tényleg kiköpött Führer! – harsogja az egyre népesebb rajongótábor. A Hitlert felkaroló producereknek pedig mindez bőven elég. Saját showműsort, celebpartit és habzóbort kínálnak, nem pedig holmi morális aggályt.
A konklúzió, amit levonhatunk, ismerős és olcsó, mint valami középkategóriás reklám szlogenje: minden a siker, és bármit a sikerért!
Egyedül Adolf lelkes és fiatal titkárnője hőköl hátra és roppan össze rövid időre, amikor szembesíti vele nagymamája, hogy a család több tagját éppen az a diktátor gázosította el, akinek megidézéséhez a showműsor titkárnőjeként asszisztál. Hitler viszont persze ezt is gyorsan megoldja. Ellátogat szépen a mamához, közli, hogy az unoka nem mondhat fel, mert nélkülözhetetlen munkaerő, és ezzel máris minden el van intézve.
Bármikor bármi megtörténhet?
A történelem és az abszurd társítása hatásos és sokkoló technika. Hitler életre keltése sem példa nélküli, Moldova György például egyenesen hazánkba helyezte Adolf székhelyét 1973-ban.
Vermes vállalja a sokkolást akár azon az áron is, hogy sebeket tép fel, Hitlerének pedig egyáltalán nem okoz gondot, hogy napjainkban feltalálja magát. Könnyű dolga van: bőven talál problémát a társadalomban, melybe érkezik, kritikát viszont elvétve is alig. Így válhat pillanatok alatt vonzóvá és népszerűvé, még ha nem is eszméi emelik ki őt a tömegből, hanem a sokat emlegetett „hasonlóság”.
Nincsen végeredmény, győzelem vagy éppen elbukás. A szerző megelégszik a celebbé válás diadalútjával, a többit pedig a fantáziánkra bízza. De meddig folytatható és hová vezet ez a népszerűség? Túlmutathat-e végül a parádé a szórakoztatáson? Követőkre is találhat Hitler, vagy hamarabb ráun a közönség és fogynak el a lájkok? Nem kapunk válaszokat, csak a kérdések maradnak. És a nyugtalanító önvizsgálat, hogy vajon elég biztonságban vagyunk-e egy újabb fanatikus despotától és a saját értékrendünk sekélyességétől.
