Egy másik napló gyermekeimnek – színpadra állították a Szív hídjait

Ha olyan darabot nézek meg színházban, amit korábban már filmen megszerettem, mindig elfog valami furcsa feszültség. Olyan érzésem van, mint amikor meg kell kóstolnom egy ételt, amit édesanyám istenien készít, és elképzelhetetlennek tartom, hogy másképp is jó lehet. Az első kanálig feszengek, aztán vagy szerencsével járok, és beismerem, hogy így is lehet, vagy vállvonogatva visszatérek az eredetihez. Mivel ez utóbbi lehetőség általában elkerül, időről-időre bizalmat szavazok az új gasztro-élményeknek, és persze a színpadra adaptált filmeknek. A szív hídjai egy igazi klasszikus, afféle alapfilm, de legalábbis alaptörténet, még a kult-sorozattá vált Szex és New Yorkban is hivatkoznak rá, szóval egy megkerülhetetlen romantikus sztoriról van szó. Illetve, annál valamivel többről, mert bár minden adott ahhoz, hogy Francesca és Robert története a feneketlen giccs tengerébe fulladjon, az elsődleges szerelmi szál mögött meghúzódó kérdések, egyéni vívódások képesek kimenteni a sztorit a vízből. Persze csak akkor, ha a megfelelő emberek a megfelelő módon nyúlnak a történethez.

Egyetlen árva szaxofon

Először is elnézést, amiért idekevertem a Miss Saigont, de A szív hídjainak Novák Eszter által színpadra álmodott változatáról egyből ez a sor jutott eszembe. A történet zenei aláfestését ugyanis a Vázsonyi János kezei között megszólaló egy szál szaxofon szolgáltatja. Nem csupán a hangulatfestő dallamokat, de a telefoncsörgést vagy a furgon rádiójának recsegését is ez az egyetlen hangszer adja. Az ötlet épp olyan egyszerű és működőképes, mint maga a történet és a nem túl bonyolított díszlet, bár helyenként a dallam kilóg a sorból, és már-már zavaróan elüt az adott jelenet atmoszférájától.

Jelenidőből indul a történet, Michael és Caroline felnőtt gyerekek, anyjuk temetése után térnek vissza a szülői házba, hogy átnézhessék a végrendeletet, és a hátra maradt emlékek között nosztalgiázzanak. Amilyen nehezen ered meg a nyelvünk egy temetés után, olyan nehézkesen „indul be” Chován Gábor és Szamosi Zsófia játéka is. A gesztusok kissé darabosak, a szöveg pedig úgy hangzik, mint egy ideges diák felelete. Görcsös, és túl sok benne az akarás. Nem Michaelt és Caroline-t látom magam előtt, hanem két „idegent”, akik minden erejükkel próbálnak Michaellé és Carloine-ná válni, és minél jobban akarják, annál kevésbé sikerül. Eleinte aggaszt, hogy mi lesz, ha ez nem változik, annál is inkább, mert Szamosi Zsófia az én szememben nagyon magasra tette a lécet a Terápiában nyújtott alakításával.

Ezek után, próbálom tudatosan csitítani a lelkesedésemet, mikor végre színpadra lép Udvaros Dorottya, bár elég nehezen megy. Udvaros ugyanis az első másodperctől kezdve képes eggyé válni a karakterével. A gesztusai teljesen természetesek, és maguktól értetődőek, mintha mindig is egy negyvenes éveit taposó, középnyugati háziasszony lett volna. Tényleg megeleveníti Francescát, olyannyira, hogy saját gesztusokat teremt neki, például azzal, hogy valahányszor kinyitja a klasszikus, amerikai kilincses hűtőt, a sarkával löki be az ajtaját. Mintha tényleg csak az otthonában lenne. Teljes természetességgel változik kacarászó, kapkodó, zavarában sete sután fészkelődő kamaszlánnyá, mikor megismerkedik Roberttel. Vagyis pontosan azzá a nővé, akivé mindannyian átalakulnánk, ha egyszer csak megjelenne A FÉRFI a konyhánkban.

A Férfi, jelen esetben László Zsolt különösebb erőlködés nélkül bújik a világjáró fotós bőrébe, aki mindenhol csak átutazóban van, és aki maximum annyi időre kötelezi el magát bárki mellett is, ameddig egy körzetszám alatt tartózkodik az illetővel. Hogy a darab végén kicsit mindnyájunknak megszakad a szíve, az egyebek között azért van, mert Udvaros és László között egészen jól működő kémia van, ami – lássuk be – elengedhetetlen egy ilyen történetnél.

A két mellékszereplőnek pedig a háttérbe húzódás áll jól, és ezt minden élcelődés nélkül mondom. Szamosi Zsófi mimikája, gesztusai ugyanis sokkal erősebbek, kifejezőbbek annál, mint amire az indulás után számítottam. Egyszerűen látszik rajta, ahogy a naplókból megelevenedő történetet figyelve megérti az anyját. Megérti, és miután túlesett az első sokkon, elkezd nőként tekinteni Francescára, és szolidaritást vállal vele, annál is inkább,mert aktuálisan ő maga egy teljesen reménytelen házasságban vergődik. Chován Gábor játékában nem áll be ennyire szembeötlő változás, de sokkal gördülékenyebbé válik a történet előrehaladtával. Furcsa módon ő is a szöveg nélküli jelenetekben válik igazán hitelessé. A csapkodásaiban, a kirohanásaiban jelenik meg a lelkében még mindig kiskamasz, felnőtt férfi, aki nem tudja elfogadni, hogy anyukája bizony épp úgy esendő ember volt, mint ő maga.

Sziget a giccstenger közepén

A két főhős drámája mögött meghúzódó valódi kérdések kiemelése az, ami ezt az előadást megmenti a giccstengertől. Az a „képessége”, amivel engem is elgondolkodtatott, hogy vajon milyen érzés lehet tíz-húsz házasságban töltött év után szembesülni azzal, hogy az álmaim, amikre annyira vigyáztam, elvesztek valahol félúton? Milyen lehet rájönni arra, hogy nem azzá az emberré váltam, akivé válni szerettem volna valamikor ifjúságom hajnalán? Elintézném egy vállrándítással, hogy ez az élet rendje, vagy kétségbeesnék, és próbálnám gyorsan pótolni, amit még lehet? Fejest ugranék? Vagy belátnám, hogy az egyszer meghozott döntéseket nem lehet csak úgy felülbírálni és maradnék? Akkor sem tudtam, most sem tudom, de nem is az a fontos, hogy választ adjak ezekre a kérdésekre. Az a lényeg, hogy egyáltalán felmerültek. A jó előadás ugyanis vagy szórakoztat és feledtet, vagy emlékeztet és elgondolkodtat, ennek tükrében pedig a Novák Eszter-féle A szív hídjai nagyon is jó előadás.