Egy hely, ahol mindig ragyog a nap

Kata és Attila

„Először megijedtem”

Október tizenkilencedikén ugyanis újra megtelik élettel az elmúlt harminc év alatt igencsak leharcolt plébánia épülete és gyümölcsfákkal teli kertje. Fogyatékossággal élő gyermekek, fiatalok, szülők és önzetlen segítők veszik birtokukba. Utóbbiak közül való Herczeg Kata és Kovács Attila is, akik hosszú évek óta minden egyes nyarukat a táborozni vágyó gyermekeknek szentelik. „Hetedikesek voltunk a tesómmal, amikor egy katolikus pap barátunk elhozott minket a táborba. Először nagyon izgultam, mert előtte nemigen volt kapcsolatom fogyatékkal élő emberekkel, és ettől – főleg a korom miatt – megijedtem. Aztán mégis átlépem a küszöböt” – meséli Attila.

Egy nap, ami csak a különleges barátoké

Mint mondják: évről évre valami újítással próbálkoznak, így születtek meg például a Harry Potter, a Dzsungel könyve, vagy éppen a Sziget Fesztivál témájú táborok – na persze dementorok, gonosz tigris és sörivó verseny nélkül. Amikor arra kérem őket, meséljék el, az ő fejükben hogyan is fest pontosan a mostani, októberi jubileumi ünnepség, Attila viccesen így szól: „Ahogy a gyerekek mondanák, először is meg kell érkezni, aztán pedig itt kell lenni!” Kata részletesebben elmeséli, hogy szentmisével indul a nap, majd képvetítést tartanak az elmúlt harminc év táboraiból. „Utána pedig a különleges barátaink által legjobban várt program, a záró buli következik. Nem lesznek túlmisztifikált dolgok, csak nosztalgiázni szeretnénk, és emlékezni azokra, akik már nem lehetnek velünk. Ennyi az egész” – meséli szelíd mosollyal az arcán a harminchat éves Kata.

Képzeletbeli időutazásra invitálom őket, amely során három olyan emléket idéznek fel, amely valamiért roppant különleges számukra – a végén mindenki megérti, hogy miért.

2002 – Andris (†28) története

„Minden lefekvés előtt imádkozunk a gyerekekkel, illetve megbeszéljük, hogy mit várnak a következő naptól. Az egyik ilyen alkalommal az egyik autista fiú – aki sajnos két hónappal ezelőtt elment – a sajátos hanglejtésével egyszer csak bekiabálta: „két túrós palacsintát”. Amikor arra az évre gondolok, azonnal ez ugrik be, mert ez volt a legutolsó dolog, amit válaszként vártam volna bármelyik táborlakótól. (Kata)

„Andris mindig azt várta, hogy jöjjön a kukásautó. Nem hazudok, csütörtöktől vasárnapig csak azt kérdezgette: mikor mehetek már szörfözni? Ő ugyanis így hívta azt, amikor felszállhatott az autó végén a fellépőre, s vitték egy kört a faluban.” (Attila)

Attila és ikertestvére Pista, és a tábor egyik lakója

2006 – Sára (25) története

„Ebben az évben csak látogatóba mentem el a táborba, és amikor beléptünk a plébánia ajtaján, láttuk, hogy egy kislány egymagában ül a fotelban. Megkérdeztem az egyik segítőt, hogy ő kicsoda? Megtudtam, hogy a Down-szindrómás kislány neve Sári, akkor jött először, és folyton sírt, haza akart menni.

Odaléptem hozzá, bemutatkoztam, mire ő csak annyit mondott: „Sári vagyok, és karácsonykor van a születésnapom”. Mondtam, az jó, most lesz ebéd, nem jössz ki az ebédlőbe? Erre ő rávágta, hogy de, és onnantól fogva – ahogy Forrest Gump mondaná – olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja. Máig nem értem, hogy miért pont a tesóm meg én vagyunk azok, akiket elfogadott. Odamehetsz hozzá, ígérhetsz neki fűt-fát, de csak ránk hallgat.” (Attila)

2008 – Krisztián (24) története

„Krisztián Down-szindrómás fiú, egyáltalán nem beszél, és nem engedi, hogy közeledjenek hozzá. Ezt a problémámat – vagyis, hogy egyszerűen úgy érzem, nem tudok mit kezdeni vele – egyik este a kerekasztal-beszélgetés alatt megosztottam a többiekkel, akik próbáltak nyugtatgatni. A tábor utolsó napján a búcsúzás alatt egyszer csak látom, hogy jön velem szembe Krisztián, és egy papírt szorongat a kezében. Amint megláttam, mi van a papíron, eltörött a mécses; kinézte a betűket, ráírta a nevem, és rajzolt hozzá, ami azért volt nagy dolog a számomra, mert míg én azt hittem, hogy nem jól csinálom a dolgokat, addig ő legbelül értékelte azt, hogy gondoskodtam róla abban az egy hétben.” (Kata)