Judi Dench az angoloknak olyan, mint nekünk Molnár Piroska. Nagyra becsülik őt, és nincs vita arról, hogy egyike a legnagyobb színésznőknek. Amikor Londonban belépett a Claridges Hotel újságírókkal zsúfolásig megtelt termébe, érezni lehetett, mekkora szeretettel fogadják. Mielőtt helyet foglalt volna, több újságíróhoz is odament egy puszira vagy ölelésre: sokakat régóta ismer, hiszen már jó pár évtizede a szakmában van. Azonban ennyire erős szerep még egy ilyen nagyszerű színésznőnek is csak ritkán adatik meg.
Gyermekek anya nélkül
A Philomena igaz történetet dolgoz fel. Az ötvenes évek Írországában a katolikus egyház pénzért örökbe adta a házasságon kívül született gyerekeket, ráadásul az édesanyjukkal aláírattak egy szerződést is, miszerint soha nem próbálhat a gyereke nyomára bukkanni. Philomena ötven éven át tartotta magát ehhez, ám később mégis úgy döntött, megkeresi a fiút, akit egykor elragadtak tőle, a nyomozáshoz pedig egy tapasztalt újságíró segítségét kérte. Ebből a nem túl vidám történetből forgattak egy, a sztori szomorúságához képest életvidám és szép filmet. Az alkotókat (Judi Denchen kívül Steve Coogan főszereplő, forgatókönyvíró és Stephen Frears rendező is jelen volt) így nehéz kérdésekkel szembesítették az újságírók.
Az ateista katolikusok
„Azt gondoltam, hogy lehet felnőtt módra vitatkozni az egyház és a vallás, valamint a megbocsátás kérdéseiről” – kezdett bele az inkább komikusként ismert Steve Coogan, aki az említett újságírót alakítja, ráadásul íróként már a kezdetektől a film körül bábáskodott. Coogan ugyan ma már ateista, de attól még igazságtalannak tartaná a katolikus egyházat olyan dolgokkal megvádolni, amiket bő fél évszázada követtek el: “Azért bíráljuk őket, mert sokszor máig nem hajlandók az őszinteségre, nem akarnak szembenézni a múltjukkal, miközben a rendszerük alapja pont a gyónás és a megbocsátás”. A témához a legepésebb megjegyzést a rendező, Stephen Frears (A királynő) tette: „a Velencei Filmfesztiválon egyszerre nyertük meg a legjobb katolikus filmnek és a legjobb ateista filmnek járó különdíjat, ráadásul a filmünkben egy fontos meleg szál is helyet kapott“.
Arra, hogy a filmet miért tartják katolikusnak, Judi Dench szolgált magyarázattal: „Szeretném azt hinni, hogy bizonyos helyzetekben én is képes lennék felülemelkedni a sérelmeimen, és úgy viselkedni, ahogy Philomena. Ez a film a megbocsátás erejéről szól, amiben magam is hiszek”.
A dráma is lehet vicces?
A Philomena közben legalább annyira küszködünk a rekeszizmainkkal, mint a könnyeinkkel. A sajtótájékoztatón is előkerült a felelősségteljes humor kérdése, amit Steve Coogan így próbált megvédeni: „A poénok a filmben sosem öncélúak, hanem a sztorit szolgálják. Miközben a társammal a írtuk, minden párbeszédet én olvastam fel, és ez idő alatt én bújtam Philomena, Martin és minden más szereplő bőrébe is”. Amikor a témáról Judi Denchet kérdezték, nem győzte hangsúlyozni, hogy színészként komédiázni sokkal nehezebb, mint drámázni, és ő máig képtelen volna egy teremben spontán módon úgy előadni egy viccet, hogy mindenki nevessen rajta. Ezt mondjuk én nem vettem be, mert a sajtótájékoztató közben is minden viccére vevő volt a közönség. Nyilván csak udvariasságból mondta, hiszen egy igazi díva még erre is figyel.
