2014. január 1-jén lejárt a P. Howard-regények szerzői jogi védelmi ideje, ami Magyarországon a szerző halálát követő január elseje óta eltelt 70 évet jelenti, azaz mostantól legálisan, korlátozások nélkül terjeszthetők Rejtő Jenő művei – írja a Könyvtáros.
Ha tehát szívesen elolvasnánk (újra) A szőke ciklon, a Vesztegzár a Grand Hotelben, a Piszkos Fred, a kapitány vagy éppenséggel Az elveszett cirkáló című könyveket, elég felmenni a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjára, onnan ugyanis ingyen letölthetjük.
Íme, egy kis kedvcsináló részlet a Vesztegzár a Grand Hotelben című regényből (most ott tartunk, hogy a főszereplő, akinek sikerült egy váltás ruhát szereznie a sötétben, majdnem éhen-szomjan hal).
“A Félix nevű űzött vad belép a előcsarnokból nyíló, úgynevezett „Grill”-be.
Kék fény. Kitűnő tangómuzsika, és… tömve a bár. Az alulról világított üvegparketten ruhazizzenés, lábsúrlódás, pácolt cigaretta és egészen enyhe ételszag keveréke… Sír a harmonika. Halk beszédhangok, pohár- és tányércsörrenés nyomja el olykor. A reflektor vörösre vált… Gyorsan múló, feltörő kacagás; a szicíliai özvegy elfojthatatlan életkedve tört ki, mert Vangold úr egy elhamarkodott mozdulattal a távolabb ülő Shilling kormányzó ölébe hajította egy folyami rák ollóját. A félhomályban jókedvű urak ülnek, csodálatos ékszerek villannak fel mint fehér fénybogárkák, és maroknyi anyagból álmodott, párizsi selyemruhák zizegnek a parkettre vetülő zöld és lila fényben. A kreol és habszínű női vállak, sima hátak és mezítelen karok kidomborodnak a homályból.
Félix a bárpulthoz megy. A tamil mixer rávigyorog.
– Egy pohár pezsgőt és jeget bele, sok jeget! – vezényelt az éhes, szemtelen és űzött ismeretlen.
A pohár egy pillanat múlva ott állt előtte. Jég hullik bele csörrenve a csontkanálból. A direktrisz, egy álomszőke belga nő hozzálép. A parkettra koncentrált homályos tangófény miatt csak árnynak látszik minden. De Félix így is megállapíthatja, hogy igen karcsú nő áll előtte.
– Odette Dufleur vagyok. Ha a grillbe jön, akkor az én vendégem…
– Ez esetben sokszor lesz szerencsénk.
Letette a poharat, amelyből éppen inni készült. Pedig úgy vágyott már egy korty jeges pezsgőt.
– Táncol? – kérdezte Odette Dufleur.
– Hogyne. Szabad?
A parkett mélysötét ibolyafényében lépegettek.
– Maga nagyon jól táncol – suttogta a direktrisz.
– Szeretem a muzsikát, ezért van. És elsősorban talán az járul hozzá, hogy egy könnyű, finom, mesebelien csodás táncosnőt vezetek… Milyen kölni ez… a haján? Lantheric, nem, nem! Ez Chalimar!
– Az. Maga igazán ért a…
Egy tized másodperc sötét, csend, és máris vakító fény ömlik el a kis, intim helyiségben. Az űzött vad, egy szokott könnyed gesztusával karjába teszi Odette kezét, és megy a pezsgőhöz. Megfogja a karcsú poharat…
Érdekes, hogy itt nem tapsolnak szám után. Sőt, mintha megnémultak volna. Kezében a pohárral körülnéz.
Mi van?!
Az emberek dermedten ülnek, és minden szem rámered. Odette kis, piros szája nyitva, és rémülten bámul Félixre.
A fiatalember zsibbadtan áll, kezében a pohárral. Érzi, hogy valami katasztrófa történt… Végre a szemközti tükörben meglátja magát, és sarkáig végigfut rajta a hideg.
Ott áll a bárpultnál, kezében egy pohár pezsgő, és a legszigorúbb hittérítő rend bársonygalléros, papi formaruhája van rajta.
Igen. Ott állt az ámult emberek előtt, a fekete, bársonnyal szegett ruhában, a négyszögű kőgombokkal, mint aki legalább öt évet a leprások között töltött, és minden világi örömtől irtózattal elfordul… És kezében a pezsgőspohár. És éppen tangózott!…
Itt most olyan botrány lesz és olyan letartóztatás, amilyen még nem volt.
Hirtelen magasra emelte a poharát, és érces hangon mondta:
– Emberek! Ebben a házban ma megjelent az elmúlás mementója! Idejöttem, hogy legyek a láthatatlan kéz Nebukadnezár palotája falán! Jusson eszetekbe, hogy a márványoszlopok, selyemfüggönyök, aranyozott kárpitok között éppúgy felírja a falra a döghalál, hogy „méne, méne, tekel ufárszin!”, mint a legutolsó halászkunyhóra. Eljöttem, hogy táncoljak közöttetek, hogy mulassak veletek, mert így talán süket fületek is meghallja, vak szemetek is meglátja a halált, amikor magasra emelem e bűnös kelyhet…
Magasra emelte a pezsgőspoharat a döbbent csendben, a földhöz csapta, végignézett a rémült embereken, és távozóban még ezt mondta:
– Ezért kértem a pezsgőt… Hogy megsemmisítsem, mint a világi bűn jelképét.
A mixer babonás rémülettel suttogta:
– Ezt értem… De minek kellett bele a jég?…
A zord misszionárius azonban nem felelt, hanem elhagyta döngő léptekkel a bárt.”
