Akkor én most ideköltözöm – Food Film Fightersen jártunk a Toldiban

Majdnem feladtuk, de mégsem

Az estét nem azért fejeztem be a Toldi moziban, mert beszámolót kellett volna írnom az ott történtekről, hanem szimplán csak öncélú szórakozás reményében. De már a tizedik percben biztos voltam benne, hogy azért ez mégis megérne jó néhány karaktert. Ha könnyű lenne elmondani, mi is ez. De nem az.
Úgy kezdődött, hogy sorba álltunk a bárpultnál. Aztán úgy folytatódott, hogy kedvetlenül feladtuk, mert reménytelennek látszott az eset. Ezzel a csalódottsággal aztán beültünk a nagyterem harmadik sorába, megvártuk, amíg megtelik az egész mozi, felérkezik a színpadra Andrew Hefler, az este műsorvezetője, hosszasan magyarázza, hogy mi fog itt történni, mi majdnem megértjük, de aztán mégsem, de nem zavar annyira, mert Andrew elképesztően vicces és szórakoztató.

Csokoládé, Becherovka, igazság

Aztán Csider István Zoltán elkezd slammelni, azt mondja, hogy ő Laci Lágymányosról, aki lágy fák faragója, néha csokit is dob a közönség közé, aminek mindenki nagyon örül, kicsivel később Bock Balázs folytatja a slamet, aki egyben születésnapos is, és aki többek között Becherovkát és némi számlatartozást készül állítólag örökségül hagyni. Aztán a slamfolyamot Gábor Tamás Indiana zárja, esküdve, hogy az igazat mondja, vagyis igyekszik, vagyis esküszik, hogy igyekszik csakis az igazat mondani a gyárról. Mi meg tapsolunk lelkesen.

Slam és impro egy film körül

Andrew Hefler Forrás: slampoetry.hu

A Food Film Fighters program lényege kreatív, de nem egyszerű. Ha az ember előre tudja, mire vesz jegyet, akkor is elbizonytalanodik, hogy biztosan érti-e az eseményeket. A színpad egyik oldalán a slammerek, a másik oldalán pedig a színészek ülnek egymással szemben. Az este egy film köré épül, a trükk viszont az, hogy a slammereken kívül sem a színészek, sem pedig mi nem tudjuk, melyik film is ez. Mindegyik slammer kiragad valamilyen kulcsmomentumot a filmből, e köré épít egy szöveget. Az egyes szövegek után pedig a színészek a hallottakra improvizálnak. Így tett Boncsér Sára, Fodor Dávid és Ferencz Attila is, néha egészen elképesztő jeleneteket mutatva. A cél persze az, hogy egy idő után egyszer csak kigyulladjon a lámpa a fejünkben, és azt gondoljuk, hogy „tudom már, ez itt a Charlie és a csokigyár, hát mi is lehetne más!”. És persze hogy az. Vagy éppen a korábbi estéken az Annie Hall, a Keresztapa vagy a Twin Peaks. Aztán, hogy a rejtvény megfejtését megkoronázzuk, persze le is vetítenek néhány részletet a filmből a kedvünkért.

Haza se menjünk, költözzünk ide!

Azt hittem, tényleg a filmről lesz majd szó. Közvetlenül. Egy az egyben. Valahogy úgy képzeltem, hogy a konkrét filmjeleneteket halljuk majd slamben, ezekre történnek az improvizációk. Gigantikusat tévedtem, és bár utálok tévedni, most eléggé örültem neki. Ha a slammer a Charlie és a csokigyár egyik momentumaként a nyereményt, a jackpotot emeli ki a közegéből, ezt gondolja tovább egy egészen másik történetté, abból pedig aztán improvizálnak egy még annál is messzebbre kanyarodó sztorit a színészek, akkor is valami furcsa dolog történik. A hangsúlyos, de sokáig egymástól függetlennek tűnő „vezényszavak” ugyanis addig vacakolnak a fejünkben, hogy valahogy mégis magától, gondolkodás nélkül kigyullad a már említett lámpa a fejben. De ez már csak a bónusz. Mert egyébként már régen feladtuk. Eleinte nem igazán értjük, aztán meg már végképp nem is akarjuk megérteni, hogy mi is történik pontosan, mert ki a fene akar ezen gondolkozni, amikor végre azt érzi, hogy kiszakadt a januári ködből, belekeveredett valami nyilvánvalóan egyszeri és annál is nyilvánvalóbban szórakoztató, kreatív és nagybetűsen Klassz történésbe, ahonnan tulajdonképpen tényleg nem is akar inkább hazamenni.