Rényi Ádám: A látogató
– Üljön le kedves, örülök, hogy eljött – mondta mosolyogva a finoman sminkelt, világoskék nyári selyemruhát viselő fiatal nőnek dr. Verbőczy Antal nyugalmazott jogtanácsos. Az idős férfi acélszürke szemekkel nézett csinos látogatójára, májfoltos kezét hol botjára, hol a nő kezére tette. – Ritkán fogadok látogatót – folytatta alig érthetően, mert közben nyelvével igazgatta önálló életre kelt műfogsorát. – Tudja, kisasszony, engem már leírtak. „Tóni papa, aki meggárgyult”, így beszélnek rólam a hátam mögött. Erre mérget vehet. Pedig nem vagyok én olyan hülye, tudja?
A nő elmosolyodott, de nem válaszolt.
– Tudja, idén töltöm be a 76-ot. Nem vagyok én olyan öreg. Pláne nem hülye. Én kérem summa cum laude végeztem az egyetemet: a maturátus után rögtön felvettek a jogi fakultásra. Nekem kérem olyan osztálytársaim voltak, mint a Gusbauer Ede, aki a Legfelső Bíróság büntetőkollégiumát vezette. Tetszik tudni? – nézett véreres szemeivel látogatójára. – De ez már persze nem számít. Már semmi nem számít. Amíg élt az én drága feleségem, addig volt nekem jó. Szépen éltünk, a lányokat is rendesen felneveltük. Nem voltunk mi gazdagok, de mindig volt annyi, amennyi kellett. Volt, hogy több is volt. Akkor félretettünk, utaztunk a lányokkal Szocsiba, meg Bulgáriába is jártunk ki a vállalattal, ahol a feleségem volt a személyzetis. Gyönyörű nyarak voltak. Ma már nincsenek nyarak. Olyanok nincsenek, ezt tessék nekem elhinni! – mondta hangosan dr. Verbőczy, és megszorította a kék ruhás nő csuklóját. Halkan felszisszent, de hagyta, hogy az idős férfi perceken át szorongassa vékony, fehér kezét.
– Tóni bácsi! – kiáltotta a folyosón elhaladó testes nővér. – Félkor vacsora! Tipegjen lassan be az ágyikóba! – hadarta el bagótól mély hangján, majd hirtelen elnyelte a nővérszoba.
A férfi tudomást sem vett róla, inkább folytatta a meglehetősen egyoldalú beszélgetést.
– Kényeztettük mi a lányokat, de minek. Megadtunk nekik mindent, sőt annál is többet. Aztán amikor két éve, vagy talán három éve is már, meghalt az én drága Bertám, bedugtak engem ide. Azóta nem láttam őket. Ide se néznek. Azt se tudom, élnek-e még. A szép Verbőczy lányok. Így hívták őket az Aulich utcában, ahol laktunk. A zöldséges mindig adott nekik egy almát, amikor elmentek a boltja mellett iskolába menet. Én meg minden tavasszal és ősszel elvittem őket a Corvin áruházba, és gyönyörű ruhákat vettem nekik. Az sem érdekelt, hogy drága jugoszláv importruhák voltak. Az se. Az sem érdekelt. Erre mi a hála? Bedugnak ide, valami kórházba, ahol az a kövér nő parancsolgat. Nekem ne parancsolgasson! Nem vagyok én beteg. Látja, kutya bajom. Minden nap lemegyek sétálni a kertbe ezzel a vacak bottal. Mennék én tovább is, de nem engedik. Az őr nem engedi. Bezárattak a hálátlanok. Hogy megszabaduljanak az öregtől. Tőlem, aki kubai narancsért állt sorban a piacon karácsony előtt, hogy nekik legyen. Maga biztosan nem tenne ilyet az apjával, kisasszony. Magából sugárzik a jóság.
A fiatal nő kivette a táskájából eredetileg tízes papírzsebkendő-csomagját, és az utolsó darabbal egy könnycseppet törölt le arcáról, majd belefújta az orrát is. Az üres nejlontokot idegesen dobta maga mellé a székre.
– Itt dögölhetek meg tőlük – folytatta a az öregember szomorúan. – Nem tudok kimenni. A személyimet is elvették. Azt hiszik, nem láttam, de én figyeltem. Nem vagyok én bolond, tudja?
A kék ruhás nő lassan emelkedett fel a székből. Gyorsan az órájára nézett, majd megköszörülte a torkát. Régóta nem szólt egy szót sem, vissza kellett nyernie beszédhangját.
– Apa, holnap Kati is jön megint. Ma nem tudott, mert Tomika beteg lett, de holnap megoldja valahogy. És hozunk székelykáposztát, a kedvencedet. A tegnapi lábast elviszem, abba hozom a káposztát. Jó lesz? Vigyázz magadra, drága apukám! – mondta, és átölelte az idős férfit.
