„Kedvelem Krisztát, az aerobikoktatót, aki eredetileg szintén bölcsész, de utána elvégezte a Külkert is, most napközben logisztikai menedzser, heti két este és szombat délelőtt aerobikot tart, egyszer pedig magyarból felvételi előkészítőt is, el nem tudom képzelni, hogy csinálja, bár a Bóna szerint az embert pont az ilyen hiperaktív nőktől mentse meg az isten. Tavaly egy időre lelépett a pasija, akkor minden óra végén a lazítás sírással végződött. Ment a zene, a Besame mucho vagy az And together we will be happy, Kriszta pedig azt zokogta, kérek egy nagy nyújtózkodást, és utána az öltözőben mindenki jó hosszan ecsetelte utolsó szakítása történetét.”
Már megint egy szingliregény
Nagyszerű, újabb szarkasztikusan vicceskedő korkép a szingliségről, úgysem volt még elég belőle a Bridget Jones és a Szex és New York első hullámai óta, kit érdekel, hogy utóbbinak már a legelvetemültebb rajongók sem nézik még az ismétléseit sem, annyira lerágott csont az egész téma – nagyjából ilyesmiket gondoltam látatlanban Berki Judit könyvéről. Ez viszont nem tartott tovább a tizedik oldalnál. Amikor pedig már a könyv negyedénél jártam, de még mindig képes voltam többedik alkalommal is hangosan felnevetni, akkor biztos voltam benne, hogy az Ülök a matracon tényleg vicces, tényleg szarkasztikus és tényleg jó.
A szingliség mint divathullám
A szingliséget rogyásig kiaknázó divathullám az első felismerések és az újdonság után attól vált irritálóvá, de legalábbis szinte elviselhetetlenül unalmassá, hogy ontotta magából az egyre kétesebb minőségű tömegterméket. Ráadásul mindenáron közösséggé akarta kovácsolni az összes harminc körüli egyedülállót, és mániájává vált a bölcsnek szánt összekacsintás vagy éppen a megbotránkoztatás.
Külön műfajjá nőtte ki magát a szingliregény, úgynevezett életmódprózává, melynek az egyik leginkább találó megfogalmazása talán Dominic Head egyetemi professzoré: „huszonvalahány éves nő együtt lakik másokkal, élete tele mindenféle bosszantó dologgal, amit jelentősen csökkenteni lehetne a megfelelő pasi megtalálásával”. A kötelezően cinikus hangvétel, a mindenki által ismert vívódások, az aktuális és ezért mindannyiunk számára ismerős közegek már önmagukban jól fogyaszthatóvá tették a szingliregényeket, nem beszélve a várható happy endről és az áttekinthető tagoltságtól.
Amikor a szereplő önmagában is érdekes
Berki Judit nem kényeztet el minket kétoldalas fejezetekkel, melyek éppen jól jönnek a következő metrómegállóig. A regény főszereplője nem akar minket sorstársaivá erőszakolni, és egyáltalán nem garantált a happy end sem. Könnyű magunkra ismerni a mindennapi helyszínek és a szinglilét ismerős helyzetei között, de nem azért lapozunk tovább, hogy önigazolást nyerjünk, hanem mert érdekel a szereplő sorsa és a gondolatai.
Hol lehet a hiba?
A harmincas éveiben járó főszereplő a budapesti értelmiségi szubkultúrában próbálja megtalálni a párját, tesz ezen kívül kísérletet az interneten és társkereső irodában is, de mindezt felemás sikerrel, ezért aztán az útkeresés során igyekszik önmagát is megtalálni és megérteni. A cselekmény egyébként öt éven ível át, stabil pontok (vagy éppen nehezítő tényezők) a barátságok is ebben, akárcsak az a vissza-visszatérő kérdés, hogy vajon hol lehet a hiba.
Valódi kérdések és intelligens humor
Bele lehetne kötni a terjedelembe, a néhol kissé életszerűtlenül stabil barátságokba, vagy akár a borítóba, de minek. A realitás igenis szürreális néha. A kézenfekvő megoldás közel sem biztos, hogy megfelelő is. Sőt az sem biztos, hogy egyáltalán létezik megoldás. Ha valódi kérdésekkel társul a szingliirodalom, és ezt intelligens és fanyar humorral teszi, akkor az igenis irodalom a nem szinglik vagy a férfiak számára is. Ezt Berki Juditnak sikerült illusztrálni. Jó kis könyv lett az eredménye.
