Költő édesapám mindig szolgált valami újdonsággal, meglepetéssel: mesélt életutakról, művek keletkezéséről, mesélt barátokról és általa tisztelt személyekről. Illyés Gyulára máig tisztán emlékszem: egyszer Párizsból hazajőve kis papucsot hozott testvéremnek és nekem. A térdére ültetett rózsadombi lakásunkban, úgy adta oda. 1983 volt, nem sokkal a halála előtt. Utána évekig jártunk özvegyéhez, Kozmutza Flórához a lakásukba, az emeleti könyvtárszobába beszélgetni – Illyésről, könyvekről, irodalomról, családról. Otthonos volt oda járni, hallgatni az idős és szép, finom és erős asszonyt. Megmaradt bennem lényének sugárzása, szavainak ereje. Még egy ilyen asszonyt ismertem meg – a költőtárssorsban hasonlót –, igaz, őt már felnőttként: Radnóti Miklós özvegyét, Gyarmati Fannit. Az asszonyt, aki csöndes mosolyában, nevetésében, szavaiban magában hordozta az irodalmat, a szerelmet, a hűséget. Aki pár napja, százkét évesen, hetvenévnyi hűség és egy sorsban nehéz élet után hunyt el.
Mióta tudom, meghalt, újból nézegetem a fényképeit. A fiatalkori fotóit, azokat, amelyeken boldogan néznek közösen a kamerába Radnóti Miklóssal, a férfival, a szerelmével: napoznak, síelnek, nevetnek, teremtő-boldogságuk évtizedek, tragédiák tükrében sem halványul. Aztán azokat nézem, amiken idősebb, szeme mélységeket lát, általunk ismeretleneket. Végül azokat nézem, amiket mi készítettünk 2012-ben, abban az évben, mikor többször meglátogattuk szüleimmel. Emlékszem, Édesapám, Juhász Ferenc épp húsz éve írt szonettciklust Gyászhímzés-kendő Radnóti Miklós koponyáján címmel. Huszonhárom vers, amit elolvastam, mielőtt beléptem Gyarmati Fanni Pozsonyi úti lakásába. Felvérteztem szívemet a költői tudásfájdalommal.
Nyár volt, 2012 nyara. Irodalmi szervezőként készültem szeptemberre, hogy az általam vezetett Szalonban valami igazán izgalmas esttel kezdjem az őszi szezont. Kitaláltam, Múzsák estjét tartok majd, olyan estet, ahol alkotó művészek feleségeit mutatom be, velük beszélgetek, azokkal az asszonyokkal, akik egy személyben támaszai, ihletadói, segítői, barátai, múzsái művész férjüknek. Egy este azzal álltam szüleim elé, én bizony Radnóti Miklós özvegyét szeretném elhívni. Tudtam, nem vállal beszélgetéseket, nehezen mozdul ki, nem nyilatkozik, csöndes egyedüllétben él, néhány kiválasztott személy van, aki bejáratos hozzá. Tudtam, szerénysége és hite megakadályozza abban, hogy szerepeljen: ahogy vallja, nem őt kell ünnepelni, hanem inkább a verseket kell olvasni, nem őt kell nézni, hanem Radnótira emlékezni. Tudtam, mégis: megszületett bennem a megismerésvágy, lázasan hadartam szüleimnek, mennyire vágyom azt az asszonyt látni, hallani, érezni, akihez a XX. század talán legszebb és legfájdalmasabb szerelmes versei íródtak.
Másnap délelőtt telefonváltások, egyeztetések indultak, s egy hét sem telt el, már a Pozsonyi úti lakás előtt álltunk Édesanyámmal ketten – virággal, könyvvel, szívmelegséggel. Ez az első találkozás feledhetetlen lett, meghatottan hallgattuk a majdnem százéves Fifi nénit, ahogy emlékei között keresve Radnótihoz fűződő szerelméről (ő tizennégy éves volt, Miklós tizenhét, amikor Hilbert Károly lakásán megismerkedtek), kedves történetekről mesél – minden olyan természetes volt, emberi, valódi. Pár héttel századik születésnapja előtt újból meglátogattuk, ekkor Édesapám is velünk tartott – a költő, akit Fanni néni szeretett, akit közel engedett magához, akiben megbízott. Az előszobában ölelkeztek össze. A nyolcvanhárom éves férfival szemben a százéves asszony állt. Az első percekben csak nézték egymást és hallgattak. Aztán Fanni néni törte meg a csendet: elmesélte, Miklós vele van: a gondolataiban, napjaiban, a verseiben, szívében. Mesélt egy hajóról, melyet Radnótiról neveztek el, s melyen jó pár éve utazott. Éjszaka a fedélzeten állva, az eget nézve könnycsepp-melegség töltötte el, mert közel érezte magához férjét. A személyes és megható történeteket hallgatva felálltam – hirtelen sok volt a történelem, a kimondatlan fájdalom, a veszteség, amit ez a törékeny asszony közel hét évtizede magában hordoz. A hálószobába átmenve megpillantottam ágya felett Beck Judit festőművész róla készült festményét – a portrét, amit barátnő készített barátnőről, s amit az a festő készített, akibe 1941-ben beleszeretett Radnóti. Maga a lakás tele van emlékekkel, képekkel, kéziratokkal, levelekkel – és árnyakkal, hisz egykoron Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Zelk Zoltán és József Attila járt fel Radnóti Miklósékhoz beszélgetni.
Leültem az ágy szélére. Az asszonyra gondoltam, aki a szomszéd szobában ül, s aki tevékeny, megőrző, de szigorú hűségében mindig háttérben maradt, aki túlélte a borzalmakat és elvesztette az egyet, akit szeretett, de aki megőrizte magában és továbbadta tanításában az irodalom és szeretett férje nagyságát. Az ajtó takarásából a kendőbe bújt, a kályha széléhez tapadó asszonyt néztem, akinek sorsán keresztül kirajzolódni véltem a költő életét, hisz az őt szerető, hozzá hűséges, őt gyászoló és kettejük életéről leginkább hallgató, csöndes asszony maga az esendőség és titok-valóság. Visszamenve az asztalhoz megsimogatott, még nevettünk is, hisz csodálkozott: alig van rajtam ruha, biztos fázom. “Nagyon is meleg van itt, Fanni néni. Ez a lakás maga a szerelem.” Rám nézett, nem szólt semmit, elmosolyodott. Szemén láttam, kilenc házas év lehet egy élet. És annál sokkal, sokkal több is.
Most közös képeiket nézve elhiszem, mert hinni akarom, jobban, mint bármikor előtte, hogy van valami a földi léten túl. Egy hely, ahol ők most tényleg együtt vannak, s ahol Radnóti Miklós tényleg elmondhatja szerelme rejtett csillagrendszerét – “egy képben csak talán, s csupán a lényeget”.
Isten áldjon, Gyarmati Fanni!
Ilyen fordulatokat hoz a Merkúr a kapcsolataidba a következő hetekben
Nőként kezdett új életet Németországban a megasztáros Szecsődi Kari
Nagyon nehézkes természetűek ezek a csillagjegyek
Ezt az alsóneműt három országban is betiltották
Tepsiben sült túrógombóc tejfölöntettel – krémes, puha, isteni!
Sztárok, akik a nagyszüleiket vitték a vörös szőnyegre
Állítólag újra összejött Kucsera Gábor és Tápai Szabina
