nlc.hu
Szabadidő
Egy könyv, amit nem adunk kölcsön – kritika

Egy könyv, amit nem adunk kölcsön – kritika

Zavarba ejtően jó könyv Az elszúrt idő nyomában. És egyúttal zavarba ejtő is. Jennifer Egan regénye kötelező olvasmány.

Megérdemelt Pulitzer-díj

Jennifer Egan
Jennifer Egan

Nem szórják két kézzel a Pulitzer-díjat, és mivel Jennifer Egan könyve elnyerte ezt az elismerést a próza kategóriában, ezért erős várakozásokkal kezdtem neki az olvasásnak. Kicsit a biztonság kedvéért fel is készítettem magam arra a csalódásra, mely gyakran elfog egy-egy Oscar-nyertes film megnézése után. Az elszúrt idő nyomában viszont elérte azt a hatást, melyet mindig, minden könyvben annyira mohón keresek: a nem-letehetőségét, a mindjárt-abbahagyom-csak-még-egy-fejezet érzését és azt a meglepetést, ami akkor éri az embert, amikor észreveszi, hogy két nap alatt a végére is ért a csaknem 500 oldalnak. És nem, nem azért, mert más dolga sem akadt, vagy mert szabadságot vett ki, hanem mert még akkor is az egyik kezében tartja, amikor a másikkal a csizmáját rángatja fel éppen.

Rock and roll és számvetés

Szándékos az áthallás a magyar fordítás címében, Proust Az eltűnt idő nyomában című regénye adta ugyanis az ihletet Egannek. A könyv a nyolcvanas évek rock and roll tinédzsereinek számvetése, azoké a fiataloké, akik aztán a szemünk előtt válnak kiégett, amerikai álmot soha nem is kergető vagy arról már régen lecsúszó felnőttekké. Néhány kivétellel. A regény tulajdonképpen novellák füzére: egy-egy történet önmagában is megállja a helyét, mindegyik történetnek más karakter a központi szereplője, mégis összefüggő egységgé áll össze az egész. A figurák sorra felbukkannak a szomszédos történetekben, egyszer főszereplőként, máskor teljesen mellékesnek tűnő alakokként. Hiába várunk viszont arra, hogy egyszer csak összefutnak egyetlen közös vágányra mind: egymáshoz leginkább azért van közük, hogy újabb és újabb dimenziót kapjanak a szétágazó kapcsolatrendszerekben.

Szeretettel átitatva

Könyv, melyet nem adunk kölcsön - kritikaZavarba ejtő a regény, mert bár egészen briliánsan játszik a formákkal és a ritmussal, még sincs benne semmi irritáló, öncélú bravúroskodás. Mert a történetek és sorsok többsége drámai vagy éppen depresszív, mégis árad belőle a szeretet.

Mintha az író tényleg jól ismerné, és szeretné is mindegyik karakterét. Nincs jó és rossz, nincsenek fontos és kevésbé fontos figurák még akkor sem, ha néhányan mélyebben szövik át a történetek sorát a többieknél. Mindannyian emberiek, esendők, mindannyiukat értjük, és megértjük még akkor is, ha csak néhány oldal erejéig bukkannak fel, és még akkor is, ha a drogokban keresik önmagukat kamaszként, vagy éppen kleptomániájukból képtelenek kigyógyulni.

A szereplők esendők, gyarlók, kivétel nélkül kergetnek valamit, legtöbbjük talán maga sem tudja, mi lehet az, és szinte mindannyian bukásra ítéltek. De mégsem érzünk egy pillanatnyi elégedettséget sem a bukások láttán. Bár Egan szeretete átitatja a karaktereket, ők mégsem válnak nemhogy szirupossá, de még csak édeskéssé sem. Hol gyengéden, hol éles nyelvű iróniával és kíméletlen precizitással mutatja be olykor a legapróbb részleteket is.

Könyv, amit nem adunk kölcsön

Kevés olyan érzést tudok felidézni, amit ne élhetnénk meg az olvasás során. Az a fajta könyv ez is, amelyikre biztosan emlékezünk. Az a fajta intelligens, megrendítő és szellemes írás, melyet később, többször simán újra nekiállunk elolvasni, és amit alig győzünk dicsérni és mesélni az ismerősöknek. Inkább odaadjuk nekik, hogy ők is olvassák el. Vagy inkább mégsem, mert nagy veszteség volna, ha elfelejtenék visszaadni, és ez a könyv megérdemli, hogy egy vásárlással támogassuk. Úgyhogy adjuk inkább ajándékba.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top