Márquez április elején kiszáradás és fertőzés gyanújával kórházba került, ahonnan néhány nap múlva távozhatott. Testvére szerint az írónak memóriaproblémái voltak, de családja és közeli barátai szerint, bár jól elboldogult a mindennapokban, voltak jobb és rosszabb napjai is. Gabriel Garcia Márquez utolsó éveit Mexikóvárosban töltötte.
“Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” Talán ezzel a mondattal kezdődött az a hosszú mese, amely most ért véget. No jó, a Nagy Varázslónak nem ezzel kezdődött, de nekünk, sokaknak, akiknek egyik kedvenc könyvünk a Száz év magány valahol itt indult a szerelem. Igen, az a meghatározhatatlan, körülírhatatlan, éteri és misztikus valami, amilyen Márquez világa volt – vagyis van, hát hogyne lenne!
Mágikus realizmus – az irodalomtörténészek így mondják, bár ha valaki, akkor a világszerte körülrajongott kolumbiai író személyisége igazán “ledobja” az efféle skatulyákat. Baljós óra, Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, Szerelem a kolera idején: mind-mind egy újabb világot nyit meg. Mesevilágot, de közben nagyon is valóságosat. Ő szavakba tudta önteni azt a kettősséget, amivel az életünket éljük álom és ébrenlét, gyerekkor és felnőttkor, szenvedély és józanság, ösztönök és racionalitás folytonos váltakozásában.
Márquez édesapja Gabriel Eligio García, édesanyja Luisa Santiaga Márquez Iguarán, akinek nagyszülei ellenezték a házasságot, mert Gabriel Eligio García apja ismeretlen volt, illetve politikai nézetkülönbségeik voltak. Ezért Gabriel García Márquezt sokáig anyai nagyszülei nevelték. Nagy hatással volt az íróra nagyapja, Nicolás Ricardo Márquez Mejía, aki az “ezernapos háborúban” (kolumbiai polgárháború 1899–1902 között) ezredes volt. Tíz testvére született. 1958-ban vette feleségül Mercedes Raquel Barcha Pardót, akit annak tizenhárom éves korától ismert, már akkor hűséget fogadtak egymásnak. Két gyermekük született: Rodrigo García Barcha és Gonzalo García Barcha.
Márquez kezdetben a kolumbiai napilap, az El Espectador riportereként dolgozott, később külföldi tudósítóként Rómában, Párizsban, Barcelonában, Caracasban és New Yorkban is írt. Az ötvenes években kezdett el publikálni. Első figyelmet érdemlő munkája az Egy hajótörött története volt.
“Fantasztikuma, képzelőereje és iróniája beleillik a sajátos latin-amerikai légkörbe, a maga teremtette Macondo »mikrotársadalmába«, ahol több regénye is játszódik” – írja ról a Wikipedia.
Leghíresebb regénye, a Száz év magány 1967-ben jelent meg, és több mint tízmillió példányban kelt el. Igazi epikus mű, egy bonyolult és nagy család sok évtizedes történetét mutatja be. Nem túlzás: megújította az irodalmi nyelvi és képzeletvilágot.
García Márquez 1982-ben megkapta az Irodalmi Nobel-díjat regényeiért és novelláiért. Ez persze kevés köszönet neki a világtól – bár szebben úgysem tudnánk kifejezni, mi az, amit kaptunk tőle. A szavakhoz ő jobban értett. Nyugodjék békében!
