“Ha valamelyik íróval foglalkozom, kikérem a teljes személyi dossziéját, kézbe veszem mondjuk Ottlik leveleit, jogosítványát, noteszét…”
Nyáry Krisztián jelenleg a harmadik könyvén dolgozik, hetente legalább két napot a könyvtárban tölt, mi pedig rögtön arról kérdeztük első megbeszélésünk alatt, hogy hogyan viseli ezt a fajta csendes kutatómunkát. “Nagyon élvezem, mert hosszú évekig nem jártam könyvtárba, utoljára akkoriban, amikor egyetemen dolgoztam. Két éve kezdtem újra, hetente kétszer megyek, de kéne többször, csak annyi mindent kell csinálni. Írhatnék otthon is, de a könyvtárban rögtön minden elérhető, kellőképpen ingerszegény, és direkt jó, hogy kényelmetlen. A kanapén üldögélve lehet hogy előbb-utóbb le is fekszem” – ecseteli az író, aki már jól átlátja a különböző fővárosi könyvtárak világát. “Az Országos Széchényi Könyvtár igazi régi vágású hely, olyan, mint amikor az iskolában büntetésből százszor le kellett írni gyerekkoromban a nevemet, itt is százszor le kell írni az adataimat egy könyv kikéréséhez. Viszont ami itt nincs meg, az talán nincs is. Általában kutatók jönnek ide, családias jellegű a hely, tudom, hogy a szomszéd asztalnál a bácsi a jogtörténeti munkákkal két hét múlva is ugyanott fog ülni. Szoktam járni a Szabó Ervin Könyvtárba is, ott kölcsönözni is lehet, és bizonyos szempontból sokkal rugalmasabb. Más a közönség, főleg fiatalok érkeznek, munkához, sulihoz olvasnak, és jó nézni, ahogy közben csajoznak, pasiznak. Hogyan ülnek egymással szembe, hogyan szökken szárba valami – ezekre odafigyelek. A kedvencem a Petőfi Irodalmi Múzeum picike könyvtára, félig-meddig levéltár. Ha valamelyik íróval foglalkozom, kikérem a teljes személyi dossziéját, kézbe veszem mondjuk Ottlik leveleit, jogosítványát, noteszét. Látom a noteszába írva mondjuk, hogy tejet kell venni – elindítja a gondolataimat, érzem, hogy ő is hús-vér ember volt, neki is le kellett mennie a boltba. Segít abban, hogy ne higgyem róla azt, hogy egy szobor volt.”
|
Nyáry Krisztián – kommunikációs szakember, író, irodalomtörténész 2012-ben kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és költők szerelmi életéről szóló írásait, amelyek rövid idő alatt nagy népszerűségre tettek szert. A posztok alapján megjelent Így szerettek ők c. kötete, amely a 2012-es év egyik könyvsikere volt. |
Családi kincsek a padlásról
De nem csak a könyvtárakból, levéltárakból “érkeznek” a kincsek! “Gyakran előfordul, hogy írok valakiről, és ezután jelentkezik egy családtag, egy örökös, a hagyaték kezelője, vagy egy kutató, aki kiegészíti. Például írtam Sárközi Mártáról, Sárközi György özvegyéről, aki fontos irodalomszervezői munkát végzett az ötvenes években, róla nem találtam fiatalkori képet. Publikálás után egy órán belül jelentkezett az unokája, és küldött a családi albumból. Móra Ferencről és utolsó szerelméről írtam egyszer. Móra a halála előtt egy évvel megismerkedett a Balatonon Kalmár Ilonával, szerelmi románc szövődött közöttük. A hölgy unokaöccse elküldött egy Szerelmi tízparancsolat nevű anyagot, amit együtt írtak, sokan szerették, amikor feltettem a Facebookra. Legutóbb József Attiláról kaptam egy számomra ismeretlen fotót, amin egy kevéssé ismert arcát láthatjuk: társaságban ülve” – meséli.
Hétköznapi hősök
Az előző két könyvhöz képest az új, most készülő harmadik kötet más lesz. Nem híres írók, költők szerelmi életéről mesél majd nekünk a szerző! “Most is hazai emberi sorsokkal foglalkozom, de ezúttal nem a szerelmi történetek izgatnak, nem írókról írok, hanem olyan emberekről, akik bizonyos szempontból hősök, akikről érdemes lenne utcát elnevezni, bár némelyikükről már neveztek is el. Akik tettek valami olyan példamutató dolgot, ami nem volt törvényszerű a többség számára egy közösség érdekében. Köztük sok nő is lesz. Lesz, aki kevésbé ismert, vagy nagyon is ismert, de valami másról. Legutóbb Hugonnai Vilmáról írtam, az első magyarországi diplomás nőről, aki húsz éven át küzdött azért, hogy nők is járhassanak egyetemre, amiért hülyének nézték és megalázták. Sok női figura lesz, aki csinált valami olyat, ami számomra példaszerű. Manapság fontos a történelmi emlékezet kérdése, az utcaátnevezések korát éljük, én olyan emberi sorsokat mutatok be, amelyekre érdemes lenne odafigyelni, emlékezni rájuk.”
Aki ennyi szerelmes történetet “felkutatott”, az bizonyára nagyon is tudja, hogy kinek az életéből lenne érdemes filmet forgatni. Ám meglepő módon, amikor erről kérdezzük jövő heti vendégszerkesztőnket, akkor nem egy szerelmi történetet emelt ki. “Írtam már róla, de a könyvben is benne lesz. Halassy Olivér vízilabdázóról, az első nyertes olimpiai csapat tagjáról, akinek bokától lefelé hiányzott az egyik lába, az ő életéről készült filmet szívesen megnézném! Az első paralimpikon volt. Nem csak vízipólóban, úszásban is olimpiai bajnoki címet szerzett, tíz éven át az egyik legjobb vízisportoló volt az egész világon, és a háború után szovjet katonák a nyílt utcán lelőtték az autójáért. Ez egy igazi vászonra kívánkozó életút, Amerikában már a harmadik film készülne róla valószínűleg. Akit még sorsszerűségében nagyon izgalmasnak tartok: Szendrey Júlia, aki jó példája annak, hogy már életében beskatulyázták valahová, még az sem adatott meg neki, hogy a műveit megismerjék. Három generáció nőtt fel abban a tudatban, hogy méltatlannak bizonyult Petőfi emlékéhez, miközben íróként, költőként is jelentős volt, és az egyik legszerencsétlenebb életű nő a magyar művészvilágban…”
És az izgalmas történeteknek még nincs vége! Jövő héten tehát mindenképpen olvassatok minket, hiszen Nyáry Krisztián írásaival találkozhattok minden nap!
