Alicia valósága akkor, a ‘90-es évek második felében, az amerikai, nyitott sportkocsis, sivatagi utakon száguldozós, tetoválós, bungee jumpingos, alpárian bemutatós klippel olyan távol állt az én református gimnáziumi valóságomtól, mint amennyire ő közel állt hozzám most élőben.
Alicia a “Kedves mama” című könyvét jött prezentálni a Barnes and Noblesba, és ezúttal kértem sajtóengedélyt, hogy beszélgethessek is vele, ha már ilyen régről (százötvenszer visszapörgetett videóklipből) “ismerem” őt.
A pápa fotósa és én
Amikor beléptem a terembe, meglepődtem. Mindössze tíz embert választottak ki a médialistáról a személyes találkozóra. Kilenc fotós várakozott – hatalmas objektívekkel, és én voltam a tizedik, egy magyar újságíró, kicsi piros fényképezőgéppel… Mindenki ismert mindenkit, és az egyikük megszánt, amint kínosan szorongattam a maroknyi kamerámat, és szóba elegyedett velem. Igen, ők azok a fotósok, akik a vörös szőnyeg mellől küldik a világnak a sztárok képeit. Nagy hatalom van a kezükben, és ez a viselkedésükön is látszik. Juan más volt, mint a többiek – dél-amerikai fotós, aki felküzdötte magát a legjobbak közé, most benne van a hollywoodi fotós aranycsapatban. Őszinte kedvessége szembetűnően más volt, mint amit az ember megszokott LA-ben. (Nyáron például a pápát is fogja fotózni – gyerekkora óta ismeri, ő volt a pap abban a városrészben, ahol felnőtt.) Tőle tudtam meg, hogy Alicia éppen a határmezsgyéjén van az eladhatóságnak, mivel még mindig szép, és borítékolhatóan botránykönyvet írt. A fotósok üzletet szimatoltak – ezért jelentek meg.
Amikor Alicia benyitott, a sajtósa jelezte, hogy még nem lehet fotózni, még nincsenek kész, csak átmennek a másik szobába. Ahogy bezárult az ajtó mögöttük, a fotósok őszintén felháborodtak. Nem értettem, miért: Alicia csinos volt és szép, mintha semmit nem öregedett volna az óta a bizonyos videoklip óta. Juan, látva az értetlenségemet, elmagyarázta, az a baj, hogy Alicia tetőtől talpig feketében van. “Ez teljesen eladhatatlan így, a feketébe öltözött sztár nem érdekli a nemzetközi sajtóügynökségeket” – mondta. “Hátha átöltözik!” – reménykedett az egyikük, de Alicia ugyanabban a fekete topban és nadrágban tért vissza… a fotósok pedig mosolyogva dicsérték, hogy mennyire jól néz ki…
Megosztó sikerkönyv anyukáknak
Alicia szégyenlősnek tűnt. Testtartása és tekintete még véletlenül sem sugározta azt az önbizalmat, amit mindig is elképzeltem róla. A könyvét sem igen szánta botránynak, csupán őszintén vall arról, hogy milyen nevelési elvek mentén gondoskodik gyermekéről. A Kedves mama ennek ellenére azonnal az Amazon könyveladási listájának 4. helyére ugrott. Úgy tűnik, sokan kíváncsiak arra, miért tartja fontosnak a “természetes nevelést” a színésznő; és miért gondolja úgy, hogy a szülők között kell aludnia a gyerekeknek, hogy nincs szükség pelenkára, és – ami miatt sokan felháborodtak – miért nem adatja be a védőoltásokat fiának. A legfőbb kritikusok szerint a celebmamának fogalma sincs a valódi életről; hogy az átlag, dolgozó szülőknek éjjel pihenésre van szükségük, a gyerek bölcsődébe jár, ahol mindenféle betegséget összeszedhet. De ezt szerintem mindenki döntse el maga, és legyen úgy “kedves mama”, ahogy azt a legjobbnak érzi.
A megsajnált világsztár
Ami engem illet, igazából az érdekelt, hogy kicsit kilessek valamit Alicia valódi személyiségéből. A tiltás ellenére pár szót sikerült váltanunk. Azt mondta, sokat forgat, és az idei Los Angeles Filmfesztiválon egy régi filmjét veszik elő nyitófilmnek. Mégis, már-már megsajnáltam: olyan gyámoltalanul mosolygott a kamerák kereszttüzében, mint egy elsőfilmes színésznő. Kerestem azt az arcot, aki egy merész ugrással a hídról lelógva mutatja fel a középső ujját a hűtlen fiúnak, de semmit nem találtam belőle… Arra jutottam, hogy vagy nagyon más irányba változott Alicia Silverstone személyisége, vagy zseniális színésznő, akit Hollywood örökké csak reményfutamban indít, és valami furcsa ok miatt nem tud betörni az élmezőnybe.
Alicia szemébe nézve és a kilenc profi kamera közé emelve az én kis pirosomat, vagánynak és szabadnak éreztem magam… pont olyannak, amilyen tinédzserként lenni szerettem volna. És ehhez nem kellett sem bungee jumping, sem tetoválás, még csak az a mínusz húsz éve sem… Csupán az önbizalom, amit a képernyőn át lestem el a Cryin’-ból. Köszönöm Alicia! Remélem, a tied is visszatér hamarosan.
