Emlékeztek még a régi jó 24 kockás filmtekercsekre, amikor egy egész nyaralás vagy szülinap alatt olykor egyetlen használható képet sem sikerült prezentálnunk magunkról? Elmosódott fotók, fényt kapott tekercsek és megannyi hiábavaló kattintás, bár emellett azt is el kell ismerni, hogy olykor létrejöttek igazi műremekek is. Ma már jóval egyszerűbb a helyzet, a digitális fényképezőknek köszönhetően a több száz képből egészen biztosan lesz néhány, amit nyugodt szívvel illesztünk be a családi fotóalbumba – illetve illesztenénk, ha javarészt nem a különböző adathordozókon tárolnánk.
Ez a “kis kockázatot rejtő” új fényképezési mód teremtette meg a szelfik melegágyát is. Az, hogy erre a technikára az utóbbi időben a “beteges” jelzőt aggatták, onnan ered, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság is állást foglalt a témában. Igen ám, de mint ahogy az lenni szokott, amikor a teljesség igénye nélkül születnek irományok, azt sok helyen elfelejtik megemlíteni, hogy a szakemberek szerint selfitis betegségben szenvedők azok, akik már-már kényszeresen végzik ezt a tevékenységet, illetve naponta legalább háromszor posztolnak magukról portrét, vagy mentik azt telefonjukra. Eszerint különböztettek meg borderline selfitist, akut selfitist, illetve krónikus selfitist. (A cikkről egyébként utólag kiderült, hogy puszta kitaláció.) Tehát ezúton is szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki valaha is készített magáról ilyet, hogy nem, egyelőre nem szükséges gyógykezelésnek alávetnie magát még akkor sem, ha a három- és négybetűs pletykalapok címoldalain találkozik is a témával…
Mi szól a szelfizés mellett? Tudd meg a Wonder? Woman blogról!
