Az idei nyaramat sem a tengerparton heverészve töltöttem. Dolgoztam lelkesen, hisz végre – úgy érzem – megtaláltam a megfelelő (nyári) munkát magamnak. Nagyon szeretek itt dolgozni. Emberekkel kell foglalkozni, akik a világ különböző pontjairól érkeznek hozzánk. Rövid látogatásuk során mosolyt csalunk az arcukra, és egy kis időutazásra is invitáljuk őket. Rengeteg barátság szövődik, más kultúrákat ismerhetek meg, és új nyelveket is tanulhatok. Ennél jobb időtöltést nem is találhattam volna!
Egyik ilyen dolgos napom vége felé, amikor már kellően fásult és fáradt voltam, egy család jött hozzánk. Szimpatikus szülők, két aranyos gyermekkel. Egyből szóba elegyedtem velük. Hollandiából jöttek, azt már a nyelvből tudtam. Hogy megtudjam, az ország mely részén élnek, választhattak, hogy Amszterdamhoz, Eindhovenhez vagy Groningenhez laknak-e közelebb, mert bármilyen falut is mondanak, úgysem tudom, hol található… Gyökeres eindhoveni lakosokhoz volt szerencsém.
Mivel kérdezték, elmondtam, a jó német nyelvtudás ellenére Magyarországról jöttem. Ekkor olyan dolog történt, amire álmomban se mertem gondolni. Az anyuka tökéletes magyarsággal megszólalt: “Jé, te is magyar vagy?” A döbbenettől nem tudtam válaszolni. Egyszerűen elkezdtem sírni, és megöleltük egymást.
10 perc sem telt el, hogy találkoztunk. Annyit tudtam rólunk, amennyit fentebb leírtam. Most mégis együtt sírtunk, és öleltük egymást. Percekkel később már tudtunk újra beszélni is. Miskolcról ment ki a férje után Hollandiába majdnem húsz évvel ezelőtt (innen a hibátlan nyelvtudás) a hölgy (sajnos még a nevét sem tudtam meg!). Azóta ott is maradt. Összeházasodtak, és jöttek a gyerekek. Most is Magyarországon voltak rokonokat látogatni, és útban vannak hazafelé, de megálltak Salzburgnál. Én is gyorsan elhadartam rövid történetemet, majd mentek is tovább. Nagy ölelések, majd a (valószínűleg) soha viszont nem látásra…
A történet itt még nem ért véget, olvasd tovább a Hétszínvilág blogon!
