Az Arquette színészdinasztia sarja idén töltötte be a 46-ot, és egyáltalán nem úgy fest, mint aki rendszeresen látogatná a plasztikai sebészeket. Gyönyörű, de úgy, ahogy azt egy negyvenhat éves családanyától várná az ember. 2002-ben történt, hogy egy egyedi és merész kérésre igent mondott: elvállalta a tizenkét éven át készülő Sráckor női főszerepét, ami egy hatéves kisfiú felnőtté válásáról szól. A fiú azóta felnőtt, Patricia Arquette 34 évesből 46 lett, a film azonban csak most került a közönség elé.
Milyen érzés volt először megnézni a filmet? Végül is az elmúlt tizenkét éved van benne.
Felajánlották, hogy tartanak nekem valahol egy privát vetítést, de ragaszkodtam ahhoz, hogy nagy vásznon, a közönséggel együtt nézzem meg először. A saját reakciómtól nem féltem, mert akkor is el tudom játszani, hogy minden rendben van, ha nincs így, de a közönség reakciójától tartottam. A filmben nincs túl sok történés, ezért féltem attól, hogy unni fogják. Számomra ez egy szerelemprojekt, ezért mindennél fontosabb volt, hogy a közönségnek is jelentsen valamit.
Más érzés egy ennyi időn át forgatott filmedet nézni, mint a többit?
Sokkal több személyes emléket hoz elő belőlem. A régi részek sokféle pillanatot idéztek fel. “Ó, pont ekkor váltam”, “Ekkor kezdtem el forgatni A médiumot, és nagyon boldog voltam”, “Á, ekkor szakítottak Ellar szülei”, “Ekkor házasodtam újra”. Igen, ezeket mind látom magamban, miközben a filmet nézem.
Voltak olyan megkötések, hogy mondjuk tizenkét éven át milyen frizurákat hordhatsz?
Minden évben csak egy rövid időre pillantunk be a család életébe, valahol természetes volt, hogy változnak a frizurák. Annyira vagyunk profik, hogy tudjuk, mi az, ami belefér egy film keretébe, és mi az, ami már nem. Nekem a privát életben volt például kékre festett hajam is, de a forgatás előtt mindig visszafestettem szőkére. Egyedül a fiamat játszó Ellarnak szabták meg egyszer, hogy jó hosszú ideig ne menjen fodrászhoz, mert a történetben egy hajvágásnak komoly szerep jutott.
Igaz az, hogy gyakorlatilag forgatókönyvíróként is részt vettél a Sráckorban?
Ez azért így túlzás. Annyi történt, hogy Richarddal (Richard Linklater író/rendező) mindig jó előre átbeszéltük a dolgokat, és sokat ötleteltünk. De ez nemcsak rám igaz, hanem a többi szereplőre is. Ő hozott egy vázlatot arról, minek kéne történnie a következő évben, és együtt átbeszéltük azt. Addig igazítottuk szájra a párbeszédeket, amíg jónak nem éreztük őket. Viszont magán a forgatáson már egyáltalán nem improvizáltunk.
Mit gondolsz, a film tizenkét éves forgatása során milyen irányba fejlődött a karriered?
Erről nem szoktam túl sokat elmélkedni. Az biztos, hogy a kilencvenes években rám rakódott álomnő-skatulyától szerettem volna megszabadulni, és ez a szerep azért is tetszett, mert ettől nagyon távol állt. Nagyon szép karrier áll mögöttem, de ez már akkor is így volt, amikor forgatni kezdtük a Sráckort.
Mostanság mi a legjobb dolog abban, hogy színész vagy? Hogyan változott ez az évek során?
Olyan ez, mint egy szerelmi affér, és már elég régóta együtt vagyunk. Szerencsére még ennyi év után is fedezek fel új dolgokat a szerelmemben. Annak ellenére érzem úgy, hogy elmélyült a kapcsolatunk, hogy meglehetősen sokat veszekszünk.
És mi jelenti számodra a mélypontokat ebben a kapcsolatban?
Amikor például meglátom a nagyon korai munkáimat, eléggé ki tudok akadni magamon. Egyszerűen érzem a hanghordozásomon és a gesztikulációmon, hogy akkoriban még mennyire nem voltam tisztában a saját testemmel és a képességeimmel.
És a csúcspontok? Voltak olyan momentumok, melyek után legszívesebben pezsgőt bontottál volna?
Ezek sosem nagy, meghatározó történések, inkább csak apró momentumok. Néha csak pár percig tartanak, amikor annyira megvan az a szikra köztem és egy szereplőtársam, vagy köztem és a rendezőm között. Ezekről később sokszor meg is feledkezem. Viszont amíg tartanak, csodálatosak.
Tudnál mondani konkrét példát?
Inkább arra tudnék, amikor tönkretettem mások ilyen pillanatait. (Nevet.) Emlékszem, amikor egyszer Joan Allennel játszottam együtt. Annyira ledöbbentett az ereje és a hitelessége, hogy amikor ott álltam vele szemben, egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Utána kérhettem mindenkitől elnézést, hogy elrontottam a nagy pillanatot, és vehettük újra az egészet.
Emlékszel arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy színésznő leszel?
Még nagyon kicsi voltam, és hiába határoztam el magam, nagyon féltem tőle. Gyerekként fura keveréke voltam az introvertált és az extrovertált személyiségeknek. Egészen kicsi koromtól az emberi történetek érdekeltek. Emlékszem, amikor négyéves voltam, egy nálunk tartott partin végignéztem, ahogy egy házaspárból a férj egy másik nővel flörtöl, miközben ezt a felesége is látja. Annyira szomorú pillanat volt, hogy még ma is élénken él bennem. Már akkor is borzasztóan érdekelt, hogy az emberek tettei milyen érzéseket váltanak ki más emberekből.
Mi a legfontosabb tanulság, amit a filmes bizniszről tanultál?
Az, hogy egyre inkább a bizniszre, és nem a filmre helyeződik a hangsúly. A kreativitás a mozikból inkább a tévéképernyőkre költözött.
Melyik volt az első film, amit láttál?
Először a Dumbóra vittek el, utána pedig egy Billy Jack című kalandfilmre. Nagy sokat jelentett ez számomra, mivel a hippi szüleimnek alig volt pénzük, a mozijegyek meg elég sokba kerültek.
A Sráckor vége felé van egy jelenet, ahol a volt férjedet alakító Ethan Hawke megköszöni neked, hogy egyedül is ilyen okos és talpraesett gyerekeket neveltél fel. Ez hogyan született?
Erről rengeteget beszélgettünk Ethannel. Az első változatban még csak úgy odavetette nekem a dolgot, amire én azt mondtam, hogy soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmit hallhatok majd a szájából. Erre ő úgy reagált, hogy egy ilyen reakció szerinte felér azzal, mintha egy “baszódj meg”-et mondtam volna neki. Pedig ő nem megsérteni akarja a nőt, egyszerűen csak nem gondolta volna, hogy valaha is értékelni fogja az erőfeszítéseit, amit ezért a családért tett. Mert azt, hogy egy anya felneveli a gyerekeit, mindenki természetesnek veszi. Pedig óriási meló. Ebből is látszik, hogy a férfiak és a nők mennyire másképp gondolkodnak erről.
Hogyan alakult a kapcsolatod a filmbéli gyerekeidet játszó színészekkel?
Mivel mindkettőjüket láttam egészen apró gyerekből felnőtté cseperedni, és sok időt töltöttünk együtt, egészen más a kapcsolatunk, mintha csak egyszerű színésztársaim lennének. Már akkor nagyszerű kölykök voltak, amikor megismerkedtünk, és fantasztikus dolog látni, hogy milyen mély érzésű, érdekes és okos felnőttekké váltak.
Pedig ez simán alakulhatott volna másképp is…
Benne volt a pakliban, hogy felnőve drogfüggők, balhésok, seggfejek vagy egyszerűen csak unalmasok lesznek. Ezt nem lehetett előre tudni. Szerencsénk volt.
A tizenkét év alatt te, Ethan és Richard is rengeteg filmen dolgoztatok a Sráckor mellett. Hogyan tudtátok összeegyeztetni, hogy minden évben összejöhessen a közös munka?
Richard minden év elején felhívott bennünket, hogy ki, mit és mikor forgat a következő hónapokban. Egyeztettünk, de ha nem is találtunk olyan pontot, amikor mind egyszerre ráérünk, valahogy megoldottuk. Jó néhányszor kértük ki magunkat más forgatásokról pár nap erejéig. Egy év hiányzás nálam is előfordult, Ethannél több is, de szerencsére Richard számolt ezzel az eshetőséggel, és meg tudta oldani.
Volt olyan jelenet a Sráckorban, amit leforgattatok, nagyon szeretted, és mégsem került be a végső filmbe?
Igen, több is, de leginkább azt hiányoltam, amikor Ellarral a nagyapjáról beszélgetek, amikor még nagyon kicsi, és azt kell elmagyaráznom neki, hogy ugyan nagyapa meghalt, közben mégis velünk marad és bennünk él tovább. Ez a film nemcsak egy kisfiú felnövéséről, hanem a családról is szól, ezért is fontosak az ilyen pillanatok.
