És egyszer csak ott áll Jennifer
Hozzátartozik a történethez az is, hogy épp a BFI Londoni Filmfesztiválon voltam, ahol azért elég sűrűn tűnnek fel sztárok, viszont bejelentés és különösebb csinnadratta nélkül itt sem szokásuk megjelenni. Márpedig ha a nézők tudták volna, hogy a földkerekség legsikeresebb színésznője személyesen jön el, akkor biztosan nem kaptam volna jegyet alig egy órával a kezdés előtt a Serena című filmre, ahol az előzetes hírek szerint mindössze a rendező, Susanne Bier tette volna tiszteletét.
Amikor a film előtt Lawrence elegáns ruhában egyszer csak ott állt a nem is túl patinás moziterem vászna előtt, a közönség szabályosan megőrült. Akkora taps, ováció és vakuvillogás fogadta, hogy én ilyet eddig csak stadionos rockkoncerteken láttam, és csak azon csodálkozom, hogy nem rohanták le őt az emberek, pedig marcona biztonsági emberek sem álltak körülötte. Jennifer pedig jött, és azzal a természetes bájjal, ahogy azt tőle megszokhattuk, pár mondattal levette a lábáról a közönséget. Pedig nem tett mást, csak nevetett párat, kedves volt, és elmondta, hogy sajnálja, de a film utáni beszélgetésre már nem tud maradni, mivel hamarosan indul is a gépe Los Angelesbe, de nagyon örül, hogy legalább egy kis időre be tudott ugrani. Hát még én mennyire örültem. Nyoma sem látszott rajta az elmúlt idők meztelen fotós botrányának, és ez így van jól.
Ez a fesztivál nem gyerekjáték
Ezután már azt is könnyen megbocsátottam, hogy a film maga – amiben ismét Bradley Cooperrel szerepel együtt, immár harmadjára – sajnos harmatgyengére sikeredett. Szerencsére nem a színészek miatt. Lawrence eddigi karrierje legsötétebb figuráját alakítja benne. Egy olyan nőt, akinek nem lehet gyereke, ezért gyűlölni kezdi a férje előző kapcsolatából született babát, de olyannyira, hogy úgy dönt, megöleti őt az anyukájával együtt.
Bármilyen szörnyen hangzik, mégsem ez volt a fesztivál legkegyetlenebb, gyermekekkel kapcsolatos filmje. A Serena rendezőnője, a dán Susanne Bier egy másik filmmel, az A Second Chance-szel (A második esély) is képviseltette magát Londonban, ami arról szól, hogy egy rendőr, akinek meghal a kisbabája, a halott csecsemőt kicseréli egy drogfüggő pár babájára, és ezzel szörnyű lavinát indít el. A főszerepben a Trónok harca szívtipróját, Nikolaj Coster-Waldaut láthatjuk, és ha a film nem dán, hanem angol nyelvű volna, biztos vagyok benne, hogy ezért a szerepért Oscar-jelölést kapna.
Az új Brad Pitt
Szintén a fesztiválon láttam Jason Reitman (Egek ura, Juno) új moziját, a Men, Women and Childrent, ami azt mutatja be, hogy az internet használata hogyan dúlja fel a társas kapcsolatainkat, többek között a tinédzserekét. A filmet elkísérte az egyik főszereplője, Ansel Elgort is, akit A beavatottban és a Csillagainkban a hibában ismerhetett meg a nagyközönség. A srácnak élőben olyan kisugárzása van, ami csak a legnagyobb sztárokra jellemző, és olyan kiváló a humora és a szakma iránti alázata, hogy le merném fogadni, személyében egy új Brad Pitt van készülőben. Mindenesetre a sajtótájékoztatón megjelent újságírókat megvette kilóra – köztük engem is.
Ha Oscar-esélyest akarsz látni, ide kell jönnöd
A londonit nem tartják számon a világ legnagyobb filmfesztiváljai (Cannes, Toronto, Sundance és a többi) között, viszont tagadhatatlan erénye, hogy fogja az adott év legnagyobb fesztiválsikereinek javát, és egy helyen mutatja be az összeset. Idén 248 (!) filmet tűztek műsorra, ami embertelen szám, és akármennyire is igyekeztem, egy hét alatt durván a tíz százalékát tudtam csak abszolválni. Viszont ha az ember jól válogat, itt aztán tényleg bemutatják a következő év nagy Oscar-esélyeseinek javát, jóval a mozipremierjük előtt.
Volt szerencsém (jó másfél órás sorban állás után) látni például Benedict Cumberbatch nagy esélyesnek kikiáltott moziját, a Kódjátszmát, ami arról a II. világháborús kódfejtőről, Alan Turingról szól, aki annak idején feltörte a németek zseniális kódológépét, az Enigmát, ezzel kábé két évvel rövidítette meg a háborút, és becslések szerint több millió életet mentett meg. Közben pedig titokban homoszexuális volt. A film zseniális és szórakoztató portré, és hasonlóan erős lett Steve Carell nagy átváltozása is a Foxcatcher című moziban.
A komédiásként ismert Carell a film kedvéért elképesztő átalakuláson ment keresztül, hogy eljátssza az őrült milliárdost, aki pisztollyal végzett az általa pártfogolt olimpikonnal. A filmben az a legmegdöbbentőbb, hogy igaz történet alapján készült, ráadásul az is kiderül belőle, hogy Channing Tatum jó színész. Mit jó, egyenesen kiváló! Persze, ha rajtam múlna, az Oscart már most a tökéletes Whiplashnek adnám, ami egy jazzdobos történetéből csinál olyan feszült filmet, mintha egy kiváló sorozatgyilkosos thrillert néznél.
A britek ünnepe
Hiába vannak itt kiváló filmek a világ minden szegletéből – Magyarországot egyenesen két nagyjátékfilm, a Fehér isten és a Szabadesés is képviselte Londonban –, azért azt szem előtt kell tartani, hogy a BFI Londoni Filmfesztivál elsősorban az angol film ünnepe. A BFI egyébként British Film Institute-ot, vagyis Brit Filmintézetet jelent, és ők azok, akik nagyjából minden angol film finanszírozásában benne vannak, így nem csoda, hogy a saját fesztiváljukon elsősorban magukat ünneplik.
Idén volt is rá okuk, mert a fent említett Kódjátszma mellett bőven voltak kiváló angol filmek a választékban. A Catch Me Daddy (Fogj meg, apu) például egy Angliában élő pakisztáni tinilány története, aki dacolva a családi elvárásokkal egy angol fiúba szeret bele, és együtt szöknek meg a szülői harag elől. Csakhogy a papa verőlegények tömkelegét küldi utánuk. A film végignézése felér egy kisebbfajta sokkal, annyira erős drámai töltettel rendelkezik. A Testament of Youth (A fiatalság testamentuma) már egy klasszikus brit regény feldolgozása, és egy lány történetét meséli el (a ragyogó Alicia Vikander játssza), akinek a szerelme és a bátyja is egyszerre indul az I. világháború lövészárkaiba, ő pedig nővérként próbál segíteni bajban lévő országának. Igazi régi vágású film, az old school történelmi mozik szerelmeseinek.
Sztárok testközelből
Persze a Londoni Filmfesztiválon nemcsak filmeket lehet nézni, hanem a sztárokkal is lehet találkozni személyesen. És itt most nem csak a vörös szőnyeges bevonulásokra gondolok, bár tény, hogy egy közös fotóra ott nyílik a legjobb alkalom. Londonban némelyikük még egy-egy külön előadást, úgynevezett masterclasst is vállal, ahol hosszabban mesél a saját karrierjéről. Idén például az egyik legnépszerűbb amerikai tévés, Jon Stewart tartott előadást, amire annyira hamar elfogytak a jegyek, hogy bár minden követ megmozgattam, képtelen voltam bejutni.
Viszont helyette bejutottam az amerikai stúdiófőnök és nagyember Jeffrey Katzenberg “műsorára”. A fickó igazi legenda, a nyolcvanas években olyan embereket fedezett fel a szakmának, mint Eddie Murphy és Robin Williams, most pedig a világ egyik legsikeresebb rajzfilmstúdiójának, a DreamWorksnek (Shrek, Madagaszkár) a vezetője, és emellett zseniális figura.
Az előadáson elárulta az életfilozófiáját is, kiváló útmutató lehet mindannyiunknak: “Ha megkérnek egy munkára, mindig törekedj arra, hogy ne csak megcsináld, hanem 110%-osan csináld meg. Ha mindig egy kicsit többet nyújtasz annál, mint amit elvárnak tőled, azt előbb-utóbb észre fogják venni, és meg fogják hálálni. A 110%-os teljesítmény garancia arra, hogy mindig egyről a kettőre léphess.”
