Nagy bátorság kell egy még ismeretlen szerző részéről ahhoz, hogy épp a történelmi romantikát válassza műfaj gyanánt. Te miért döntöttél épp emellett, amikor írni kezdtél?
Tudni kell, hogy én valóban úgymond “noname” szerzőként kezdtem el írni, volt és van rendes, polgári hivatásom, nyelvtanár vagyok. Mindig érdekelt a történelem, kislánykorom óta sok történelmi regényt olvastam, nagyon szerettem mindig írni is, így adta magát a helyzet, hogy a múltat a romantikával ötvözzem. Ráadásul úgy vettem észre, hogy a történelmi regények nőiesebb vonulata hiányzik a hazai palettáról. Ebben a szellemben kezdtem hozzá az első regényemhez, de fogalmam sem volt, kiadják-e.
Nehéz volt kiadót találnod?
Olyannyira, hogy az első könyvemmel hiába kopogtattam, szóba sem álltak velem. De nem adtam fel, és a családom, a barátaim biztatására megpróbálkoztam – egy kis kiadóval karöltve – a magánfinanszírozású kiadással. Mivel szűkösek voltak az anyagi lehetőségeim, csak néhány száz darab jelent meg, de ez már elég volt ahhoz, hogy az írásom eljusson az olvasóimhoz. Szó szerint ők fedeztek fel engem! Hamarosan szerepeltem blogokban, lett honlapom, közösségi oldalam, keresték a köteteimet, és egyszeriben beindult az érdeklődés. Amikor ilyen háttérrel kerestem fel a mostani kiadómat, rögtön elvállalták az Emma-sorozatom megjelentetését, ami hihetetlen örömmel töltött el. Így, hogy ennyire megküzdöttem érte, még nagyobb sikerként éltem meg, hogy kiadóra leltem.
Fotók: Marie Claire
Nagyon rövid idő alatt jelentek meg komplett sorozataid, hihetetlen tempót diktálsz. Éjjel-nappal írsz?
Több félkész vagy kész kéziratom is állt az asztalfiókban, és ezeket szépen sorban, egymás után kiadta az Ulpius. Ma már visszavettem a tempóból, hiszen az ötlettől nagyon hosszú az út, míg egy kész könyv kibontakozik. Gyakran fals elképzelések élnek az olvasókban arról, milyen is az írói lét. Úgy gondolják, homlokon csókol a múzsa, és azonnal adjanak papírt és még papírt, hogy egy ültő helyemben megírhassam az új könyvemet. Ez nem így van. Az írás kőkemény munka, és az én esetemben mindig sok-sok kutatómunkával indul.
Gondolom, a történelmi háttér miatt.
Bármilyen műfajban írnék, így volna, mert a hiteles infók akár egy helyszínről, vagy egy életformáról is kellenek ahhoz, hogy az a szöveg igazán igényes legyen. Én a kutatómunka stádiumában rengeteget netezek, könyvtárba, múzeumba járok. A Lotti öröksége című regényem írásakor például nagyon sok 1800-as évek környékén született levelet, szépirodalmi alkotást olvastam, és szófordulatokat csentem azért, hogy minél jobban megteremtsem a korabeli hangulatot.
Minden nap írsz?
Inkább úgy fogalmaznék, minden nap foglalkozom a történettel. Utánanézek valaminek, csinosítok az előző fejezeten, vázlatokat készítek, ha pedig ténylegesen írok, az nem lehet több napi két-három óránál, mert különben magammal tolok ki: úgy megfájdulnak az ujjaim, hogy utána napokig nem tudok érdemben haladni a kézirattal. Sokszor le kell állítanom magam.
Regényszerzőként én is tudom, a hazai piac nagyon pici, így az írás jelenthet hivatást, de megélhetést nem. Milyen volt rádöbbenned erre?
Hát annyira naiv azért nem voltam, tudtam, hogy csodák nincsenek, ez az ország pici, és csak egy réteg olvas. Sokszor sóhajt az ember, hogy könnyű az angolszász szerzőknek, akiket sok-sok nyelvre lefordítanak a világ minden táján, és akár a tengerparton üldögélve írhatnak, akkor, amikor kedvük van hozzá, és nem akkor, amikor végre végeztek a fizető állásuk feladataival. Nekem nyelvtanárként szerencsém van, mert magamnak osztom be az időmet, és mindig csak annyi tanítványt vállalok, hogy maradjon energiám, kedvem írni. De összességében, hazai viszonylatban elégedett vagyok. Én tényleg a semmiből jöttem, ehhez képest csodálatos megélni, hogy a minap épp első volt a Koszorúfonat az egyik eladási sikerlistán.
Ha már itt tartunk, mi az, amit elárulnál az új regényedről?
Két testvér, Blanka és Ella története. Két igen különböző külsejű és egyéniségű nőről van szó, akiket elsodor egymás mellől az élet, ám a sorsuk újra és újra összefonódik, hogy aztán egy fiatalember kuszálja össze közöttük még jobban a szálakat. Jaj, nagyon nehéz egy-egy történetemről úgy beszélni, hogy ne lőjem le a poént!
Mi volt a legszebb dicséret, amit valaha kaptál?
Hogy amit írok, az olyan Szabó Magdá-s. Aztán, máskor azt, hogy olyan Kertész Erzsébet-es. Számos szerzőhöz hasonlították már a stílusom, akiket magam is nagyon kedvelek. De annyifélét mondtak már, hogy kezdek hinni abban, mindez keveredik, és van egy stílus, ami már Fábián Janká-s. Szerintem egy író esetében a legfontosabb az, hogy megtalálja a saját hangját.
