1928 egy őszi estéjén egy formabontó, avantgárd színházi előadás majdnem zavargásokhoz vezetett a nyomdászszakszervezet kultúrotthonában. Simon Jolán szavalókórusa lépett fel, 101 férfi és nő szavalt egyszerre kortárs verseket. Az előadott szövegek direkt politikát nem tartalmaztak, a hatóságok mégis be akarták tiltani az estet, mert a sok száz fős, zömmel fiatal munkásokból álló közönség gyülekezése önmagában is gyanúsnak számított. A szavalást mindig egy színész kezdte el, akihez újabb és újabb kórustagok csatlakoztak, végül az összes előadó hangja betöltötte a termet. A dalárdai előadásokhoz és könnyed bohózatokhoz szokott munkások felállva tapsoltak a 43 éves kórusvezetőnek, Simon Jolánnak és társulatának. Az utolsó pillanatban engedélyezett előadáson a kirendelt rendőrtiszt meg akarta akadályozni, hogy a versek előtt felolvassák a címüket, mivel az külön nem szerepelt az engedélyben. Majdnem elsöpörte a népharag. Egy jelenlévő későbbi visszaemlékezése szerint: “…a siker, a tombolás nem ismert gátat. Szinte szétrepesztette a falakat. Azóta sem emlékszem ilyen közönségsikerre, pedig sok-sok ezer előadáson, hangversenyen, szavalóesten voltam azóta. Magam is megmámorosodva az élmény varázsától, vörösre tapsoltam a tenyeremet, ordítottam eszeveszetten. (…) Szerettem volna, ha elindulunk, s elsodorjuk, széttapossuk azt a rendőrtisztet.”
Nem egyedi színházi élményről van szó. Egy másik munkásrendezvényen azért tört ki tüntetés, mert Simon Jolánt nem engedték Walt Whitmant szavalni. Ma is nehéz eldönteni, mi volt a titka az egyszerű munkáslányból lett színésznőnek, aki előadásaival a legkevésbé kifinomult közönségből is lelkesedést tudott kiváltani. A törékeny asszonyra, aki a magyar avantgárd mozgalom legfontosabb szervezője, kiadványainak szerkesztője és terjesztője is volt, ma legfeljebb mint Kassák Lajos feleségére szokás emlékezni – néhány lábjegyzet erejéig. Pedig saját jogán is jelentős helye van a magyar művelődés- és színháztörténetben.
| Nyáry Krisztián: Igazi hősök – 33 magyar című könyvét itt rendelheted meg! |
1885-ben született Újpesten egy varrónő és egy huszár őrmester lányaként. Édesapja a boszniai hadszíntéren súlyos betegséget kapott, hazatérve haláláig nyomta az ágyat, a családot az anya tartotta el. Simon Jolán így már kamaszkorában arra kényszerült, hogy a saját lábára álljon: cselédnek szegődött egy grófi családhoz. 15 éves korában ismerkedett össze Nagy János asztalossegéddel, akihez az első lehető alkalommal, 17 évesen feleségül is ment. A boldogtalan, sok veszekedéssel tarkított házasságban gyors egymásutánban három gyerek született: Piroska, Rudolf és Etel. A fiatalasszony napközben egy lámpagyárban dolgozott, estéit a gyerekek kötötték le. Néha elkísérte férjét az Újpesti Munkásotthon rendezvényeire, ahol szakszervezeti jogokról, irodalomról, népszerű tudományokról egyaránt szó esett. Simon Jolán hamar kitűnt intelligenciájával és vitakészségével. Amikor kezébe adták Bebel A nő és a szocializmus című művét, végigolvasta, és gyorsan levonta a tanulságot: megértette, hogy joga van kilépni a rossz házasságból. Másnap összepakolt, otthagyta goromba férjét, és gyerekeivel együtt visszaköltözött az édesanyjához. A munkásotthonba azonban továbbra is eljárt, szívesen vett részt az éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetéseken. 1909-ben egy ilyen estén találkozott a nála két évvel idősebb, extravagáns költővel, Kassák Lajossal. A férfi éppen egy munkáslánynak udvarolt, amikor a 24 éves Jolán a kezébe vette az irányítást. Kezet nyújtott Kassáknak, és így szólt: “Szervusz, Kasi. Én így foglak hívni, jó?” “Szervusz, Jolán! – felelte a költő. – Én se fogom neked mondani, hogy Nagyné. Hallottam, már nem is élsz az uraddal.” “Ha nem félsz tőlem, belém karolhatsz” – válaszolta a fiatalasszony, majd meg sem várva a választ, karon fogta Kassákot és sétálni vitte. Innentől még 30 éven keresztül fogta a költő kezét, és vezette közös, nehézségekkel teli útjukon.
Kezdettől menedzsere is volt Kassáknak, nem csak az élettársa. A költő 8 hónapos párizsi útja alatt Simon Jolán várta otthon a szűk szavú levelekhez csatolt versküldeményeket, amelyeknek ő keresett megjelenési lehetőséget. Pedig éppen ebben az időszakban mással is törődhetett volna: a lámpagyárban tüdőbajt kapott, és hetekre kórházba került. A következő évek egyre mélyebb szegénységben teltek, hiszen a költőnek nem volt állandó bevétele, az asszony pedig betegeskedése miatt elveszítette a munkáját.
“Eddig, ha együtt ültünk a kávéházban, ő volt az úr – írta erről az időszakról Kassák. – Habos kávét ittunk, olykor vajas kenyérrel, és ő fizetett. Ezeknek a szép időknek is befellegzett. A kis selyembukszája éppen olyan üres, mint az én kenyérmorzsás és dohányhulladékos zsebeim. Pikoló fekete mellett üldögélünk egész délután és egész éjszaka.” De nemcsak a két felnőtt, hanem Simon Jolán gyerekei is megismerték a nélkülözést. Anyjuk hol varrónőként kereste meg a szobabérhez szükséges pénzt, hol pedig modellt ülni járt a képzőművészeti főiskola epreskerti műtermébe. Amikor 1914-ben kiújult a tüdőbaja, a gyerekeket be kellett adnia a nagytétényi apácákhoz, hogy ne kelljen éhezniük. Csak hétvégenként találkozhattak, s éveket kellett várni, amire újra magához vehette őket.
Időleges felgyógyulása után Simon Jolán jelentkezett Kernstock Károly rajziskolájába, de egy idő után rájött, hogy nem ebben a művészeti ágban akar kiteljesedni. Már 30 éves volt, amikor egy nap így szólt Kassákhoz: “Ha kinevetsz is, Kasi, színésznő leszek. Lehet, hogy vinném valamire a grafikában, de úgy érzem, nem lenne belőlem több közepes rajzolónál. Ennyivel pedig nem tudok kielégülni.” Elvégezte Rózsahelyi Kálmán híres színiiskoláját, s először hagyományos felfogású szerepekben lépett színpadra. Első alkalommal Karinthy Frigyes feleségének, Judik Etelnek volt a partnere, a kritika szerint “egyszerű és természetes tehetsége, nagy intelligenciája a legbiztatóbban állta meg a helyét”. Bár esténként a Budai Színkörben is közönség elé állt, hamar megtalálta a leginkább testhezálló műfajt, a szavalást. Vonzódott a formabontó, nehezen megközelíthető versekhez, amelyeket a Ma folyóirat matinéin adott elő, kezdetben csak értelmiségi közönség előtt. Ismerősei szerint hosszan, szinte gyötrődve készült fellépéseire, minden verset mély átéléssel adott elő. 1919-ben komoly lehetőséget kapott: a korszak legszínvonalasabbnak tartott teátrumában, a Belvárosi Színházban lett társulati tag, Maeterlinck- és Strindberg-darabokban kapott szerepeket. Már éppen beindult a karrierje, amikor Kassákot a Tanácsköztársaság bukása után néhány hónapra letartóztatták, Simon Jolán pedig az ő kiszabadítására fordította minden idejét és energiáját. Végül egy színész kollégája ügyész ismerősén keresztül sikerült elérnie Kassák szabadon bocsátását. Ezután újabb próbatétel következett: a színésznő elkapta az egész Európán végigsöprő spanyolnáthát, és heteken át élet-halál között lebegett. A csodával határos módon felgyógyult, de a színházba már nem mehetett vissza. 1920 tavaszán Kassákkal együtt átszökött a határon, és kezdetét vette bécsi emigrációjuk.
Kettejük közül Simon Jolán szabadon mozgott a két ország között, így rá szakadt a magyar avantgárd irodalmi élet szinte minden ügyének intézése. Egy ismerősük szerint “az ő gondja volt a mindennapi falat és szobabér megszerzése. Kis varrógépe a sarokban zakatolt. Varrt egyszerűbb ruhákat, fehérneműt, átvett foltozómunkát, és minden másmilyen otthon elvégezhetőt is. Ő kereste fel mindazokat, akikről feltételezte, hogy hajlandóak támogatni gondjaiban.” A Ma folyóirat kiadási költségeit is ő szedte össze, és előadóművészként is ő tette ismertté az irodalmi műhelyt. A Ma Bécsben, Prágában, Kassán és Berlinben rendezett estjein magyar és külföldi dadaista és szürrealista költők alkotásai mellett afrikai népmeséket adott elő újszerű, a közönséget megragadó módon. A Bécsi Magyar Újság szerint az estek fénypontja Simon Jolán fellépése volt. Jórészt neki köszönhető, hogy a Bécsben újjászülető magyar avantgárd nemzetközi szinten is ismertté vált. Dénes Zsófia írta róla: “Testetlen, elvont hang, túl van az emberi életen, de közelebb a teremtéshez; valahogy úgy, mint a gyermek hangja vagy a madáré.” Az osztrák fővárosban emellett filmszerepeket is szerzett magának, több némafilmben is játszott.
1923-tól egyre több időt töltött Budapesten, politikusokkal, ügyvédekkel, hatósági emberekkel találkozott, hogy előkészítse Kassák hazatérését. Sikerrel járt: visszavonták az elfogatóparancsot, így a költő hazatérhetett. Ekkorra azonban már Simon Jolánra is gyanakodva nézett a rendőrség. Részben élettársa miatt, részben mert Bécsben kiadott magyar irodalmi lapokat, tehát tiltott kiadványokat is terjesztett, ráadásul pedig külföldön sikeres estjeit Budapesten is megtartotta. Utóbbival az volt a baj, hogy a gyakran direkt érthetetlen dadaista versek feladták a leckét a cenzoroknak, volt, hogy az ügyeletes rendőrtiszt az előadás helyszínén húzott ki furcsa című alkotásokat a műsorból, máskor a színésznő Zeneakadémián tartott művészestjét mondták le az utolsó pillanatban. Mindez Simon Jolán színházi karrierjére is rányomta a bélyegét. Az avantgárd verseket szavaló, politikailag gyanús színésznő jelentkezését több színház is visszautasította. Végül a Művész Színpad szerződtette, de a teátrum még azelőtt csődbe ment, hogy a próbák elindultak volna. “Nincs pénzem, hogy szombatig ehessem. Nem tudom, mit csináljak” – írta Simon Jolán egy levelében, de közben rendületlenül menedzselte Kassák karrierjét. Reklámfüzetet készített, plakátot terveztetett, előadóesteket szervezett hazatért párjának, aki a Tisztaság című kötete utószavában emlékezett meg róla: “Feleségem az én egyetlen barátom. Soha nem voltam bele szerelmes, de szeretem, mert ő tiszta üvegből van, és úgy szól, mint a legfinomabb acélpenge. Az emberek azt hiszik, kegyetlen vagyok hozzá, pedig én a tenyeremen hordom őt, mint a jelen pillanatot…” Ebből a tenyéren hordozás és a feleség szó is jelképesen értendő: a költő csak megismerkedésük után húsz évvel, 1928-ban volt hajlandó feleségül venni az őt mindenben kiszolgáló asszonyt.
Ebben az évben Kassák folyóirata, a Dokumentum előfizetők hiányában megszűnt, így a magyar avantgárdmozgalom egyetlen nyilvános fórumát a Simon Jolán által szervezett előadóestek jelentették. A színésznő Kassák, Déry és Éluard művei mellett francia, afrikai, sőt maori költők verseit adta elő. József Attila ekkor írta Simon Jolán című versét: “élete penge levegőben / borítsátok be nagykabáttal / sosem szavalt még verset tőlem / súrol, szalad egy könyvállvánnyal.” Ezeknek az előadóesteknek köszönhető, hogy az avantgárd irodalom eljutott azokhoz, akiknek a szerzők eredetileg is szánták: a munkásokhoz. Simon Jolán 1928 tavaszától a nyomdászszakszervezethez tartozó Gutenberg Társaság szavalókórusának próbáit vezette, ahol csupa fiatal nyomdász lépett fel. A kórusvezető a következő években szinte minden energiáját a Németországban megismert új színpadi műfaj meghonosításának szentelte. Első előadásuk után a szakszervezet lapja arról számolt be, hogy a “fiatalság első nyilvános szereplése várakozáson felől sikerült”. Ma is népszerű új műfajokat honosított meg, mint például a népszerű élőújság-számot, amelyben a legfrissebb hírekből “szavaltak el” részleteket. A versek előadása pedig talán a modern slam poetry közösségi verziójaként képzelhető el legjobban. A műsorszámok filmszerű gyorsasággal követték egymást, a szavalókórust rövid jelenetek szakították meg, később pedig árnyjáték és tornászok is megjelentek a színpadon.
Az estek mai ésszel elképzelhetetlenül népszerűek voltak a fiatal munkások körében, akikben Simon Jolánnak köszönhetően teljes nyitottság alakult ki a modern művészetek iránt. Talán nem véletlen, hogy a formabontó műfajt nemcsak a rendőrség fogadta gyanakodva, hanem a szakszervezet hagyományos előadásokhoz szokott öregjei is. A Gutenberg Társaság hamarosan szakított is a színésznővel, aki ezután új szervezetet alapított Nyomdász Szavalókórus, majd Munka-kórus néven. Emiatt sokan egyszerűen Kassák szavalókórusának tekintették a társulatot, pedig a költő elsősorban szerzőként fémjelezte a műsort, a kórustagok betanítása és az előadások szervezése a feleségére hárult. A Munka-kórus népszerűségére jellemző, hogy a Zeneakadémián is hatalmas sikerű estet tartottak. Hasonlóan nagy nevű játszóhelyre többször be sem engedték őket, a Vigadóban tervezett műsort példásul csak úgy engedte volna megtartani a rendőrség, ha a 101 kórustagból csak hatan lépnek a színpadra. Nehezen érthető, miért tartott ennyire a hatalom egy művészeti előadástól, amelyben a háborúellenes hangokon kívül semmi konkrét politika nem volt. Minden valószínűség szerint a közönség mind nagyobb száma és lelkesedése keltett riadalmat. Simon Jolán Etel lányának férje, Vas István az őskeresztények gyülekezetéhez hasonlította a szavalókórust: “Ahogy a szavalás lázában felmagasodtak, csupa lelkes, igazi forradalmárnak láttam őket.” Maga a színésznő ezt a rejtett forradalmiságot A szavalókórus című könyvében azzal magyarázta, hogy műsora nem “jelszavaival”, hanem az “embert megváltoztatni tudó energiák” átadásával hat. Egy pozsonyi vendégelőadásról így számolt be egy helyi lap: “A szavalókórusok hatása elképzelhetetlen. Kifejezőbb és ritmikusabb ez, mint a legtökéletesebb zenei mű.”
A 30-as évek elejére a szavalókórusok már a legnagyobb szervezett munkásközösségek közé számítottak, egyes becslések szerint háromezernél is több taggal működtek. A szakszervezetek egy idő után nem akartak helyet adni a kiteljesedő mozgalomnak, amely a politikai szervezeteknél hatékonyabban mozgatta meg a fiatal munkásokat. Amikor kiszorultak a színháztermekből, nagyszabású, több ezer főt megmozgató szabadtéri fellépéseket tartottak. Utolsó előadásuk egy Gorkij-est volt 1933-ban, ezt is csak főpróbaként lehetett meghirdetni, mert a bemutatót már nem engedélyezte a rendőrség. Ezt követően a kórusmozgalmat a Belügyminisztérium betiltotta – talán így akarták megelőzni, hogy a törékeny színésznő még nagyobb tömegeket mozdítson meg.
Simon Jolán ezt követően nem léphetett fel egyetlen színházban sem. Néhány egyéni estet tartott még, de később ezért sem küzdött már. Egy idő után az Angyalföldön “kerületi népjóléti megbízottként”, azaz szociális munkásként helyezkedett el, a nyomorban élő lakókat kellett nap mint nap végigjárnia. Emellett Kassák új lapjának, a Munkának ügyeit intézte, és előfizetőket próbált felhajtani férje könyveihez. Ebben az időszakban házasságuk megromlott, a költő más nőkhöz írt szerelmes versei megviselték Simon Jolánt. Utoljára a Kassák 50. születésnapján tartott esten állt színpadra a Zeneakadémián. Az őt ünneplő fiatal rajongóknak az előadás után csak annyit mondott, végleg elfáradt. Több betegség is kínozta, reménytelennek látta az életét. 1939. szeptember 25-én délután megvárta, amíg férje horgászni indul, majd kinyitotta a gázcsapot. A Munka utolsó száma így búcsúztatta: “Alig volt valaki, aki kivonhatta magát lénye komoly előkelőségének és közvetlen egyszerűségének hatása alól. Nő volt, akit áthatott a szellem. Szája körül még rossz óráiban is fénylő mosoly látszott. (…) Bensejében talán már rég nem hitt az életben, de gesztusaiból határtalan optimizmus áradt.” Hatvan évvel később egy Kassák Lajosról szóló monográfia 400 oldalán mindössze kilenc kurta említést találunk az asszonyról, aki színházi csodát vitt véghez a munkások között.
“Meg kell vallanom, szavalat még ritkán hatott rám úgy, mint Simon Jolán szavalatai. Különösen A fa úgy hatott, mintha egy barlanglakó ősemberből, aki megrendülten, a lelke ismeretlen felekéig felbolygatottan megáll egy fa, egy vihar, az élet megfejthetetlen rejtelme előtt, riadt üvöltözések lobognának az ég felé. Félelmetes volt. Úgy éreztem a vers hallgatásának percei alatt, hogy magam is átváltoztam ősemberré. (…) A maóri vers nekünk nemcsak nem értelmes, de érzést sem szuggerál. Simon Jolán azt mondja, hogy neki igen. Lehetséges-e ez? Ezen fordul meg a szavatlan versek jogosultságának a kérdése. (…)A maóri vers olvasva – minékünk – semmi. Simon Jolán szavalatában elragadó zene. S hallgatásakor az érzést végtelen mélységben és tisztaságban érezzük át, éppen mert beleérzésünket nem korlátozzák szavak. De ennek a zenének Simon Jolán nemcsak előadóművésze, hanem komponistája is.”
(Komlós Aladár: Szavatlan versek, Bécsi Magyar Újság, 1922)
